Miért nem csalódtam Iohannisban?

„Attól kezdve, hogy kilépett az országos politika színpadára, Klaus Iohannis általános népszerűségnek örvendett az erdélyi magyarság körében, ami az elnökválasztási eredmények megyei bontásában is hűen tükröződött. Nem csupán európaibb stílusú politizálást várt tőle az erdélyi magyar közvélemény, hanem pozitív fordulatot a kisebbségi politika tekintetében. Ez a remény kizárólag abból táplálkozott, hogy Iohannis szász, tehát maga is egy kisebbségben élő erdélyi nemzeti közösség tagja.

A szász államelnök személyéhez fűzött reményeket az első pillanattól fogva teljességgel megalapozatlannak, elképesztően naivnak találtam. Pszichológiailag roppant valószínűtlen, hogy egy önmagát nemzetállamként meghatározó ország élére kerülő kisebbségi politikus nyisson a nemzetiségek felé. Az összes korábbi román államelnök neve escu-ban végződött, ezért aztán ők nem kellett különösebben demonstrálják a románságukat.

Ha azonban Iohannisnak hívnak, egyértelmű, hogy nem tudod a családfádat Decebalig és Traianusig visszavezetni, s állandó késztetést fogsz érezni annak bizonyítására, hogy te is vagy legalább annyira román, mint bárki, aki annak született. Nagyváradi zsidó ismerősöm mesélte, hogy a családjukban a legnagyobb cionista egy erdélyi keresztény magyar nő, aki beházasodott a famíliába. Ez egy teljesen általános lélektani mechanizmus, hogyan várhatjuk el, hogy pont Iohannis legyen a kivétel?

Milyen alapon várhatnám el egy román politikustól, hogy ne az általános román politikai nívón nyilvánuljon meg, hogy ne játssza ki a magyar kártyát a fő politikai rivális ellenében? Mert Klaus Iohannisnak hívják, s a német nyelv szász dialektusa az anyanyelve? Színtiszta naivitás volna. A naivitás pedig nem szégyen és nem is tilos, ellenben van egy ára: a csalódás.”