A magyarellenesség rétegei

„Régóta valljuk mi itt Erdélyben, hogy anyaországi testvéreinknek csak úgy lehetne valódi fogalmuk arról, milyen itt élni magyarként, ha életvitel-szerűen eltöltenének pár esztendőt ezen a hatalmas elcsatolt területen. Másod-, sőt inkább harmadrangú romániai állampolgárként. Merthogy az erdélyi magyar ember Trianon óta kénytelen más kódrendszer alapján megélni a mindennapokat, ezzel együtt Bukarest és Budapest lépéseit. Ezt pedig egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Annál is inkább, hogy ez az erdélyi magyar most igen komor lett, sőt egyre feszültebb, mert tényleg össze kell szednie minden sütnivalóját, hogy rájöjjön, mi várható azután, hogy kapott egy különösen nagy gyomrost a román elnöktől, majd a bukaresti parlamenttől is: a trianoni diktátum aláírásának napja idéntől ugyanis hivatalos ünnepé válhat Romániában. Persze nem véletlen, hogy épp a 100. évfordulón lépték ezt meg, párhuzamosan azzal, hogy a székelyek autonómiaügyi törvénytervezetét is újfent elkaszálták. Na de azt se higgyék, hogy a román átlag többet fog tudni az ünnep révén Trianonról, s a szenvedéstörténetünk megismerése után választott politikusaik az ölünkbe pottyantják majd a revízió lehetőségét is. Szó sincs erről: hamarosan még nagyobb vesztesekké, „hazátlan” koloncokká válunk a szemükben, olyanokká, akik vagy beolvadnak, vagy „visszahúzhatnak” Budapestre – persze ha hagyjuk.

Erdély magyarsága a mostani pofonsorozat után valószínűleg át fog lendülni egy holtponton, és csak az egyre komolyabb nemzetközi tényezővé váló anyaországra fog tekinteni kérlelően. A román Trianon-törvény tudniillik csak a jéghegy csúcsa, hiszen a NATO- és EU-tag balkáni birodalom nemzeti sporttá tette a magyar jogok elkaszálását, amiben Brüsszel is cinkostárs.
Mert tekintsük csak át, miként is viseltetett túszul ejtett magyarjaival Trianon óta ez az óriásira nőtt kullancs! Nem feledhetjük a hegyvidéki oláhság 1784, 1848–49, 1916 és 1919 idején történt módszeres magyarirtásait, de most képzeljünk magunk elé pusztán néhány régi erdélyi képeslapot. Világháború előttieket, amelyek még emlékeztetnek azokra a magyar időkre, amikor biztonság és jólét uralkodott errefelé. Vegyünk elő egy gyulafehérvári felvételt, amelyen még látható a patinás Hungária Szálloda, a magyar polgári kultúra egyik legszebb itteni emléke, amelyet a románság vezetői 1918-ban arra szemeltek ki, hogy falai között megtervezzék Erdély elszakítását a hírhedt nagygyűlésük előtt. Miután ölükbe hullott a „szajré”, folytatódott a játék. A Hungáriából vudubaba lett, amelyet először átneveztek Daciára, majd Apulumra a dákoromán kontinuitásmese jegyében. Végül Nicolae Ceaușescuék adták meg a kegyelemdöfést a Hungáriának azzal, hogy a 80-as években területrendezés címén felrobbantották, úgyhogy mára nyoma sincs.

És ez sors vár az erdélyi magyarságra is, ha most nem lép fel még erélyesebben Bukaresttel szemben erős budapesti hátszéllel. Romániát, ezt a bezzegországnak hazudott latorállamot szét kell szedni a nemzetközi fórumokon is a százévnyi folyamatos erdélyi pusztítás miatt, hiszen Ártándtól keletre már nem babra megy a játék: Románia végképp kinyilvánította, hogy az itteni magyarság soha nem lesz a partnere. Így borítékolhatók a további jogsértések meg a magyar iskolák, egyházak vegzálásai. És tudjuk, ez mindössze csak pár elem nemzetstratégiájuk leképeződéséből.”