Tusk nácizásáról és nagyszüleim emlékéről

„Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra” – ezt mondta Donald Tusk a magyarországi holokauszt áldozataira emlékező emléknapon.

A hitleri jogrend kialakításához is hozzájáruló tudóssal egy mondatban említeni valakit, az nem túl kódolt nácizás.

A kisebbik baj ezzel, hogy a valósággal köszönő viszonyban sincs, Orbánnak – az ember már unja leírni századszor – soha semminemű afféle megnyilvánulása nem volt, ami ilyen állítást megalapozottá tehetne, ellenben sokszor jelezte, hogy „zéró toleranciát” tanúsít minden antiszemita megnyilvánulással szemben, a magyarországi zsidó élet a reneszánszát éli, és ezt hozzám hasonlóan sok büszke magyar zsidó tanúsíthatja.

Tusk mondata valójában azért végtelenül fájdalmas, mert megalázza, semmisé teszi mindazoknak a halálát, szenvedését, akik a SOÁ áldozatai voltak.

Ha Carl Schmitt büszke lenne Orbánra, akkor eszerint a két világ között hasonlóság van.

Azaz Auschwitzot megjárt nagymamám, Budapesten megölt nagyapám, nagyapám Szabadkán felakasztott testvére, Szabadkáról Bor felé agyonvert dédnagyapám – mind- mind a SOÁ áldozatai, a haláltábort túlélő nagymamám is – valami a mai magyarországi viszonyokhoz hasonlítható rendszerben éltek volna?

Ha esetleg arra célozna Donald Tusk, hogy a népirtás előtti német korszakkal lát párhuzamot, ajánlom, olvassa el Sebastian Haffner Egy német története című zseniális könyvét, majd számoljon be arról, hogy milyen párhuzamokat fedezett fel.

Azért élhetek, mert csodálatos módon a nagymamám azon kevesek közé tartozott, aki hazajött Auschwitzból, mert apám már megfogant, mielőtt apai nagyapámat megölték volna. A kisfiam egy nagyszerű világi zsidó iskolába jár, a magyar állam pedig ezerféleképpen támogatja az önszerveződő zsidó kulturális életet is, miként amúgy is az elmúlt tíz évben annyi forrást bizosítottak kultúrára, amennyit a millenium óta soha.

Orbánt (vagy bárkit) annyiféle mód lehet kritizálni úgy is, hogy nem sértjük meg azok emlékét, s a túlélők leszármazottait, akiket megöltek a nácik vagy a velük kollaboráló magyar honfitársaink. 

Radnóti Miklós, pár hónappal a halála előtt még így reménykedett:

„s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!”

Nem sikerült az újratalálkozás a hitvessel, agyonlőtték.

Ma Magyarországon sok minden van – virágoznak a fák, gyönyörű a tavasz, tombol a koronavírus, izgalmas múzeumi és színházi programokat nézünk otthonról, online, dolgozik a  parlament, intézkedéseket hoz a kormány, amely majd 2022-ben újraválasztható vagy leváltható, a választópolgárok akarata szerint –  s van egy miniszterelnök, aki se nem antiszemita, se nem mutat semminemű rokonságot a harmadik birodalom egyetlen támogatójával sem.

Emlékszem, amikor 1986-ban a Papámmal, aki ekkor a DAAD ösztöndíjasa volt, mentünk át a friedrichstrassei határátkelőn, és engem levetkőztettek a kelet-német határőrök. Rettegtem, amíg „Berlin - Haupstadt der DDR”-ben voltunk, és lassan nyugodtam csak meg, ahogy mentünk a Horn Strassén található lakás felé.

Valaha azt írta Kertész Imre, hogy „a kelet-európai élet a halálra nevel”.

Most túl vagyunk már a fasizmuson és túl a kommunista diktatúrán.

Derűs, normális életre, sok kihívással rendezkedhetnek be az élők, s immár sajnos Donald Tusk jóvoltából most némi kegyeletsértéssel, relativizálással is terhelt világra.