Taps helyett pénzt, pénz helyett időt!

„Magyarországon meglepő módon a liberális sajtóban pedzegettek (ha óvatosan is) Trumpéhoz hasonló húrokat. Hont András felvetette, hogy a gazdasági válság akár a járványnál is több emberéletet követelhet. Abba persze képtelen belegondolni, hogy ez csak akkor van így, ha nem vagyunk hajlandóak a neoliberális világ dogmáit felrúgva oda allokálni a megélhetéshez szükséges – egyébként rendelkezésre álló – erőforrásokat, ahol emberi szükség mutatkozik. Például a fizetőképes ingatlanpiaci kereslet bezuhanása esetén nem maradnának üresen lakóépületek, ha nem azt kérdeznénk először, hogy melyik osztrák nyugdíjalap vagy tehetséges gázszerelő tulajdonában áll egy háztömb, hanem azt, hogy ki fázik vagy kinek kell bántalmazó partnerétől azonnal elköltöznie.

Azokban is jól körülhatárolható vágyak merülhetnek fel, akik osztályprivilégiumaik révén nincsenek közvetlen veszélynek kitéve, mert megtehetik, hogy #otthonmaradnak, vagy épp hatósági karanténban tengődnek, mint ezen sorok írója. Kényszerű magányunkban bizonyára sokan hiányoljuk a személyes kapcsolatokat, a közösségi életet, a szeretve és megértve levés érzését, a világban és különösen a természetben fellelhető szépséget, a kultúrát, a szerelem és a szex lehetőségét (vagy ha párunkkal vagyunk összezárva, akár a félrelépés és a hűség közötti választás szabadságát). Talán akadnak olyanok is, akik a lakótelep felett vöröslő tavaszi naplemente láttán szerelmesek akarnak lenni, aztán rájönnek, hogy azt egyedül is lehet, hiszen igazából belül történik az a dolog, amihez korábban mindig találtunk egy Zsuzsit vagy egy Tamást.

Nekem most, hogy még a szemetet sem vihetem le, és a börtönt kockáztatnám, ha másokat veszélyeztetve kimerészkednék az ajtómon éktelenkedő nagy piros matricán túli világba, a városi séták hiányoznak, kiváltképp az éjszakai barangolások spontaneitása. Hiányzik, hogy alkalomadtán megcsodáljam a gangos házak homlokzatait, miközben már-már giccsesen világítja meg őket a holdfény. Hiányzik, hogy a kávézók, parkok, kocsmák, fürdők, klubok, és egyéb terek valamelyikében baráti, intellektuális, erotikus vagy akár romantikus kapcsolatok jöhetnek létre véletlenszerűen vagy sorsszerűen. Hiányzik, hogy sétáim előtt nem tudhatom, lecsábít-e egy szaxofon lágy szirénéneke egy porosz győzelmi oszlop alatt futó, lezárt, de tökéletes akusztikájú aluljáróba, de azt sem, hogy kit szopok le aznap éjjel egy sötét parkban vagy egy nyilvános WC-ben. Az az eshetőség is hiányzik, hogy az Égei-tengernek képzelt Duna partján ülve bűnös korok dinnyehéjként úszó holttesteinek rémképe borzasszon el, miközben két csók között a hullámokba révedek, vagy hogy egy csatornaparti társas iszogatás közepette emlékeztessen a szinte mozdulatlan víztükör egy vérbe fojtott forradalomra. Hiányoznak a városi vízfelületek által felvetett kérdések, mint például az, hogy mit írhatott volna József Attila a Dunáról, ha egy olyan világban kényszerül költősorsra, amiben barbárság verset írni. Hiányzik egy részegen befalt kebab és hiányoznak a falakon díszelgő golyónyomok.”