Ha egyszer az a kurva állítás, hogy a járvány miatt sebtében meghozott intézkedések kára (emberéletekben is, illetve emberi életévekben is) meghaladHATja, amit a vírus magától okozna, akkor ezt vitathatom, leállhatok érvelni, hogy szerintem meg nem, rámutathatok a kijelentés vélelmezett gyenge pontjaira, de nem kérdezem meg, hogy neked van nagymamád.
Ez nem érvelés, hanem agresszió. A tőle idegen nézet kilökése a morálisan vállalhatóak köréből. Pontosan úgy, ahogy a tegnapi posztban hivatkozott »társas fertőzés« szerint történik, azaz egyetlen álláspont normává szilárdul, a többi nézőpont pedig elenyészik, a kritika elhalkul. És pont úgy, ahogy a kormány eljár – amely grémium egyébként csak rámintázza működését a közhangulatra –, amikor azt szajkózza, hogy ez most nem a politikai viták ideje. Azon túl, hogy ez – bár én is szoktam élni a fordulattal – önmagában redundancia, hiszen mi a politika közélet, és a közélet meg többek közt vita. Megfordítva: vita nélkül nincs közélet, nincs politika. És nincsenek értelmes emberi döntések sem, csak pillanatnyi benyomások és ösztönök szerinti cselekvés. (Ahogy most a járvány alatt történik.) Az ember viszont attól ember, hogy tud modellezni jelen nem lévő dolgokat is.
Amennyiben az a szájbalökött mondás, hogy a gazdasági hatások (emberéleteket is beleértve) nem itt és nem most jelentkeznek, hanem például távoli kontinenseken, és a most megtört életek esetében egy-két évtized múlva, amikor kiderül, hogy egyes emberek élettartama nem 1-2-3 évvel rövidült meg, hanem 10-20-szal, akkor nem kezdek el a jelenleg látható veszteségekkel példálózni. Ez körülbelül annyit tesz hozzá a megvitatáshoz, mint verőfényes délben a kikapcsolt napelemre zseblámpával rávilágítani.