Mit tehet az ember, ha összeomlik körülötte a világ?

„1945 végére már teljesen tisztázódott benne, hogy Budapest nem épül újjá: az épületeket újra lehet festeni, felújítani, de az emberek véglegesen megváltoztak. Ekkor már időnként felvetette, hogy talán el kellene menni. Az első békebeli karácsonykor még reménykedett benne, hogy folytathatja az írást. Ekkor még nem tudhatta, hogy három év múlva ő és Lola, örökbefogadott kisfiukkal elhagyják Magyarországot és soha nem jönnek haza. Még bizakodott, bár azt már látta: a nyugati világ nem fog segíteni abban, hogy szabad ország jöhessen létre. Az angolokat ahhoz a szeretőhöz hasonlította, aki arra kéri a nőt (Magyarországot), hogy hagyja ott erőszakos férjét (Oroszország), de nem ígér házasságot. Az író szerint ugyanezt kérték az angolok Magyarországtól a háború alatt.

Márai annyit már látott az új, kialakuló rendszerből, hogy megállapítsa: hiába a világégés, senki nem változott meg, senki nem vált jobbá. Talán valóban ez a háborúk és válságok természete, úgy funkcionálnak, mint a rossz álmok, amelyek után a rémült ébredő az éjszakában megígéri magának, hogy mostantól fogva jobban fog élni, aztán megérkezik a reggeli napfény és elfelejti az ígéretét.”