Bună ziua, román mocsár

Csak nem bírja ki a román politikai elit, hogy Trianon századik évfordulóján elő ne vegyék a magyar kártyát.

És nem egy Tudor-féle szélsőjobbos félnótás, nem is egy sunyi posztkomcsi peszedés kezdett most magyarozásba, hanem maga az államelnök, Klaus Iohannis, Románia naggyon nyugatos, naggyon européer, nemzeti liberális arca.

Mit nyilatkozott ez a magasra jutott bakszász? „Hihetetlen, hová jutott a PSD, hihetetlen, milyen megállapodások születnek a parlamentben... Míg mi a járvány ellen harcolunk, a PSD azért harcol, hogy Erdélyt a magyaroknak adja”.  A romániai elnök arra akart utalni ezzel az egyébként teljesen megalapozatlan, hazug szövegeléssel, hogy hétfőn hallgatólagosan (anélkül, hogy napirendre került volna, s így vitázhattak és szavazhattak volna róla) átment a bukaresti képviselőházon a székelyek autonómiatervezete, ami így a román szenátus elé került, amely persze gyorsan le is szavazta a tervezetet. Iohannis elnök ezt a román parlamenti eljárásjogból eredő technikai folyamatot

Ahogy a most az erdélyi magyarság védelmére kelő TGM fogalmazott: „Miután először barátságosan azt mondta hallgatóságának, hogy »bună ziua, dragi români«, gúnyosan hozzátette, »jo napot kivanok, peszede« (ebben a mondatban a »PSD« betűszót rossz, magyar akcentussal ejtette ki), mintha magyarul köszönni vagy magyarul beszélni anomália lenne, nem normális, egyben nevetséges, gyanús és ellenszenves dolog, ami rossz fényt vet arra, aki így beszél vagy arra, akivel így beszél(het)nek”.

Az elmúlt száz év román részről elhangzott magyarozásai egy kötetet, mit kötetet, könyvtárat tennének ki. Sőt, elég jelentős részben erről szólt a román politika is. 

Felpezsdíti az állóvizet, védettséget ad a román nyilvánosság hangadói felől, garantált népszerűséget hoz a román lakosság egy jelentős részében. Egyszerű recept, és mindig működik ott.

Mit is lehetne erre mondani: először is együttérzésemet és támogatásomat az erdélyi magyarság felé, akiknek egymilliomodik alkalommal is el kell viselniük a száz éve föléjük rendelt, Kárpátokon túli idegen elit piszkos játszmázásait.

Másodszor is: vegyük észre, hogy a román politika valójában ilyenkor leleplezi magát és saját gyenge pontját. Bukarest kollektív pszichózisa örök és elpusztíthatatlan. Kerek egy évszázaddal és számos rendszerváltással azután, hogy Erdély és a Partium az ölükbe hullott, a román vezetés még mindig nem hiszi el, hogy mindez megtörtént, és

Harmadszor: a magyar kormány már egy évtizede igyekszik erős szövetségeket építeni a térség országaival, és nem csak a visegrádiakkal, hanem a tőlünk délre eső szomszédainkkal is; és még a román részről ki-kibuggyanó provokációkra is türelemmel, megfontoltan reagál. Ez helyes.

De amíg a lengyelekkel évezredes alapokra lehet építkezni a szövetségkötések terén, és az esetleges aktuális ellentéteket is nagyon hosszú távlatokra épülő szimpátia-kapcsolatok mentén lehet rendezni, addig Romániával ilyen viszonya nem volt és soha nem is lesz Budapestnek.

Bukaresttel jobb, ha mindig, minden időben csakis a reálpolitika jegyében foglalkozunk és tárgyalunk –

Valódi erőt, kellő nyugodtsággal.

Leírtam egyszer, leírhatom százszor is: Erdély Romániához csatolása Közép-Európa egyik legsúlyosabb 20. századi sorstragédiája volt. Azon kevés történelmi pillanat egyike, amikor egy fejletlenebb ország gyarmatosított egy civilizáltabbat, hogy egy évszázad alatt lerángassa magához a balkáni szutyokba – bónusz több évtizednyi ceausescui nacionálkommunista agyhalállal. Megsínylették ezt erdélyi magyarok, szászok, zsidók, cigányok és a helyi románok egyaránt. Egy feladatunk van: a következő száz évben minden szinten összevarrni, összekötni azt, ami 1918-1920-ban szétszakadt.

Addig is tehát, most, Trianon évfordulójának évadán és hosszabb távon is mindenki – a magyar vezetés, a magyar gazdasági és kulturális élet szereplői, és mi, hétköznapi magyarok – a legnagyobb természetességgel és kellő nyugodtsággal folytassuk a száz éve meghúzott határok fölötti együttműködés mélyítését, a nemzeti szolidaritás építését, a lehető legszervesebb magyar-magyar kapcsolatokat építve az anyaország, az erdélyi tömbmagyarság és a szórvány között.

Egymás kezét megfogva, egymást támogatva, egymással beszélve, lassú, megfontolt aprómunkával összeszőve a szétszakíttatást.

Tennünk kell azt, ami egy öreg kalotaszegi templom feliratán is látható: „Nem hagylak titeket árvákul”.