Nagy előnyük, hogy ha vonzóak, számíthatnak az emberek érzelmi támogatására, egészen addig, míg ki nem ábrándulnak belőlük. Ez volt a helyzet a kommunizmussal, mely három-négy nemzedék után már a Szovjetunióban sem lelkesített senkit.
Az egykori »népi demokráciákban« pedig már a meggyőződéses párttagok gyermekeinek is elege lett belőle a hatvanas-hetvenes évekre. Mi több, Magyarországon 1956-ban bebizonyosodott, hogy még azok is fellázadnak ellene, akik egy évtizeddel azelőtt még a kommunista utópia lelkes hívei voltak.
Az utópia és a jövőkép konfliktusa végigvonul a huszadik századi magyar történelmen, és a mai napig érezhető. 1989-90-ben a baloldali, liberális ellenzék (melynek egy része, az SZDSZ akkor a jobboldalra pozicionálta magát) az utópikus demokráciát, és a hasonló indíttatású Európa-kultuszt állította szembe a »korlátolt jövőképpel« kampányoló MDF-fel.”