A vírus végez a jövőképpel és az utópiákkal is?

„Politika és ideológia között sok tekintetben elmosódik a határvonal. Az előbbi az utóbbit valósítja meg, viszont a megvalósítás módosíthatja az eszméket, melyeket átültetnek a gyakorlatba.

Az egyik leglényegesebb különbség közöttük, hogy a racionális politikának jövőképre van szüksége. Vagyis többé-kevésbé helytállóan válaszolnia kell arra a kérdésre: hogyan alakul meghatározott időn belül azoknak sorsa, akik felhatalmazást adnak egy vezetőnek és pártjának. Viszont az ideológia nem konkrét jövőképpel, hanem utópiákkal dolgozik, melyeket nem kötnek határidők.

Nagy előnyük, hogy ha vonzóak, számíthatnak az emberek érzelmi támogatására, egészen addig, míg ki nem ábrándulnak belőlük. Ez volt a helyzet a kommunizmussal, mely három-négy nemzedék után már a Szovjetunióban sem lelkesített senkit.

Az egykori »népi demokráciákban« pedig már a meggyőződéses párttagok gyermekeinek is elege lett belőle a hatvanas-hetvenes évekre. Mi több, Magyarországon 1956-ban bebizonyosodott, hogy még azok is fellázadnak ellene, akik egy évtizeddel azelőtt még a kommunista utópia lelkes hívei voltak.

Az utópia és a jövőkép konfliktusa végigvonul a huszadik századi magyar történelmen, és a mai napig érezhető. 1989-90-ben a baloldali, liberális ellenzék (melynek egy része, az SZDSZ akkor a jobboldalra pozicionálta magát) az utópikus demokráciát, és a hasonló indíttatású Európa-kultuszt állította szembe a »korlátolt jövőképpel« kampányoló MDF-fel.”