„Jöjjön vissza a 2010 előtti rendszer! Ez a határozott véleményem. Annál határozottabb, minél elterjedtebb ellenzéki szlogen, hogy ne jöjjön vissza. Hogy úgy váljon az Orbán-rendszer múlttá, hogy ne váljon a Horn–Medgyessy–Gyurcsány-rendszer jövővé. Szerintem: de! Váljon. Legalábbis közeljövővé. A beláthatóvá. Mert annál csak rosszabb van. Azt a rendszert még nem találták föl, amelyben érvényesülnek a demokrácia értékei, az emberi jogok, nagymértékben biztosíttatnak a polgári szabadság feltételei és nem liberális kapitalizmus.
Bárki bármit mond, a kilencvenes évek második felére ilyen rendszer alakult ki és működött nálunk, mindazokkal a tehertételekkel, amelyek a történelmünkből következtek, meg azokkal, amelyek nem következtek belőle. Ilyen tehertétel volt például, hogy jelentős részben és vezető szerepben azok alakították ki ezt a rendszert, akik annak ellenségeiként építették fel a karrierjüket, ameddig csak (úgy) építhették. Mindazonáltal ez a rendszer megmutatta az erejét. A kilencvenes és a kétezres évek közepe között gyorsan és fenntartható módon gyarapította az országot, közelítette az élvonalbeli országokhoz, csökkentette eladósodottságunkat, kiszolgáltatottságunkat kül- és belföldi hatalmaknak.
Egy kort a maga egészében azok kívánnak vissza, akik az Aranykor-mítoszok hitében élnek. Régebbi korokban ez általános volt, ma már kuriózum. A konstruktív ember problémacentrikus. Miután pedig semmi se ideális (sok minden pedig egészen rossz), mindenben meg is találja a problémát, illetve figyel azokra, akik – vele ellentétben – megtalálják, mert – vele ellentétben – értenek hozzá. Politikusnak, közéleti polgárnak, pedagógusnak, újságírónak (és még sok minden egyébnek) csak az ilyen konstruktív, problémacentrikus ember a jó. Ha egy ilyen ember kíván vissza egy rendszert, az azt jelenti, hogy azon belül mindent gyökeresen vagy nem gyökeresen, de javítandónak lát és abban a rendszerben látja javíthatónak. Úgy véli, hogy a rendszer egészénél az adott történelmi korszakban nincs jobb, de minden részénél van jobb.