Ne kokettáljunk az ördöggel!

„Többször elmondta, hogy nagy szerelme Leányfalu, Erdély és Olaszország. Maradjunk Erdélynél. Mi jut először eszébe róla?

Idén Trianon kerek évfordulója van, de nekem a köztes is fontos, a száz év minden egyes évére, minden egyes percére gondolok. Motorral kezdtünk el járni a csíksomlyói búcsúba, és tíz-egynéhány éven át minden évben elmentünk. Elmotoroztunk a Gyimesbe, másnap visszajöttünk a búcsúra, és a hegyen a jegeces tócsa mellett aludtunk hálózsákban, vártuk a a napfelkeltét. De amióta a színházat vezetem, egyre nehezebb elszabadulni.

2012 óta, két év híján egy évtizede vezeti az Újszínházat. Mi a »Dörner-korszak« mérlege?

Az elején nagyon nehéz volt, aztán még nehezebb lett, most kezd kialakulni az egyensúly. Akik itt vannak, megérzik azt, amit megláttam a magyar szerzők műveiben, a kollégákkal nagyjából egy húron pendülünk, és ez nagyon jó érzés. Soha nem is értettem, mi abban a furcsa, hogyha csak magyar szerzők műveit akarjuk játszani. Nekem az volt a furcsa, hogy magyar szerzők műveit nem játsszák Budapesten, pedig a legalapvetőbb dolog, hogy az ember a sajátjait játssza, hisz azokat érti a legjobban, ahhoz van a legközelebb és azok a legjobbak. Ötven előadást készítettünk, és van még jó pár tervünk a jövőre.

Köztük Wass Albert, Nyirő József, Herczeg Ferenc műveit. Ez manapság provokálóan hat.

Provokálóan? Nézzük meg, kik szidják őket. Nyilván nem mérvadó emberek, engem ez nem érdekel, én teszem a dolgomat. Aki mondvacsinált okokból magyar szerzők műveit támadja, az dilettáns. Én a szerzőt és a művét jobban tisztelem, mint a felháborodókat. Rengeteg új, jó kortárs magyar dráma is van, és prózai művekből is szeretnék színpadi darabokat íratni, mint Az élet kapuja esetében. Herczeg Ferencnél maradva A fekete lovas című, kevésbé ismert, zseniá­lis színdarabját is színre vinném. Az 1848–49-es szabadságharcról szól, arról, hogyan válik magyarrá egy bácskai sváb, és megvan benne minden – nevetés, sírás, érzelem – ami egy jó színházi előadáshoz kell.

Többször mondta, hogy hiányolja a szakralitást a mai színházi előadásokból. Mire gondolt?

Mondok egy példát. Nálunk a Csongor és Tündében Mirigy nem vén boszorkaként jelenik meg, hanem gyönyörű szép nőként. Azért, mert manapság az ördög jobbnak, szebbnek mutatja magát, mint a Jóisten, de nekünk nem kell mindig az ördöggel kokettálni. A szakrális előadás abban segít, hogy ezt felismerjük, hogy az ég felé forduljunk, ne a pokol felé.

Meglepte, amikor Karácsony Gergely már az első főpolgármesterként adott interjújában szóba hozta önt, és kijelentette, hogy nem támogatná az újabb pályázatát?

Egyáltalán nem lepődtem meg, azon viszont igen, hogy az első adandó alkalommal tette ezt, mert gondolom, vannak a Városházán sokkal fontosabb dolgok az én színházigazgatói posztomon kívül, ráadásul a főváros második legkisebb színháza vagyunk. Igazából azon lepődnék meg, hogyha tetszene neki, amit nálunk lát, ha eljönne megnézni egy előadást, és azt hallanám tőle, hogy micsoda fantasztikus élménye volt.

Meghívta már?

Természetesen! Minden premierünkre meghívjuk, de eddig nem tette tiszteletét. Továbbra is várjuk.

Soha nem rejtette véka alá a meg­győződését. Megfér a művészet és a politika egymással?

Régen, a klasszikus korokban egy fejedelem, egy cézár a művészek véleményét kérte ki döntései meghozatala előtt, a művészekre támaszkodott. Most pedig olyanra fordult a helyzet, hogy a művészeknek a politika diktál, és ez borzasztóan káros. Szerintem inkább ők lennének rászorulva a művészek tanácsaira, és ideje lenne támaszkodnia a nagy formátumú művészek, írók véleményére is. Az ő álláspontjuk nagyon mérvadó volt, ezt nap mint nap megtapasztalhatjuk, kár, hogy a politika ezt nem mindig ismeri fel.”