Ez most más

A szerző a Református Egyház kommunikációs vezetője

Ezekben a percekben a fejlettnek mondott európai civilizáció rendül meg alapjaiban valamitől, ami pici és láthatatlan. Földrengés, balesetek, 2001. szeptember 11-e, terrortámadások. Más helyzetek voltak. Akkor össze lehetett kapaszkodni, megfogni a másik kezét. De ez a vírus alattomosabb mindennél, mert elválaszt. Nem érinthetem meg, akit szeretek. Nincs puszi, nincs ölelés, nincs kézfogás. Ha a boltban rám mosolyogna a pénztáros, a szájmaszkja azt is elrejti. Szájmaszk. Milyen fura szó!

Közhely, de valóság, hogy évek óta folyik az elidegenedésünk. Észrevétlen történik. Nem tűnt fel nekem sem, hogy már egyre kevesebb szomszédomat ismerem. Nem köszön az utcánkban a szembejövő. Már eszembe sem jut, hogy a férfi átadhatná a helyét a buszon, de ha mégis megtörténik… Nem, nem történt meg 30 éve.

Miért kaptuk a nyakunkba a koronavírust? Miért pont ezt a nem láthatót, ami itt és most borítja fel az életünket, két lábbal tiporja a gazdaságot, az idegeinket, sodor nehéz helyzetbe családokat, elszakít a szeretteinktől. Beszünteti a színházakat, koncerteket, sportrendezvényeket. Nem kímél senkit és semmit. Tulajdonképpen igazságos, mert egyformán sújt hírest és hírhedtet, gazdagot és szegényt.

Egyszer Bogárdi Szabó István református püspök azt mondta nekem, hogy nem kell mindenre tudni a választ, van, ami az Isten titka. De olyan nehéz ezt elfogadni! Mindent meg akarunk fejteni. Nem volt nekünk elég kicsi az atom, bele kellett bújni a belsejébe, felfedezni a hadronokat és a kvarkokat. Érteni akarjuk a világot, felfedni a titkot.

Este bepakoljuk Anyát az autóba, hazavágyik Miskolcra. Nem akar Budapesten ragadni, ha netán karantén várna ránk. Inkább egyedül marad, de otthon. Nem tudjuk, mi lesz. Senki sem tudja. A búcsúzásnál már csak a haját csókolom meg tétován, nehogy ráragasszam a kórt. Lehet, hogy bennem van? – fut át az agyamon. Anya kezébe tuszkolom a vitaminokat, cseppeket, lelkére kötöm, hogy szedje be. Kell a jó immunrendszer, mert a veszélyeztetett korosztályba tartozik. A végén még odaszólok, hogy a tévében nézze a Diósgyőr-meccset. Ha egyáltalán lesz. Percről-percre változik a helyzet.

Jönnek a hírek, a nagy bejelentések. Folyamatosan monitorozom a fontosabb oldalakat a neten. Amíg a távoli Afrikában vagy Ázsiában ütötték fel a fejüket járványok – ebola, SARS – nemcsak kilométerben tűnt távolinak, hanem realitásban is. A híradóban csak rövid, képes hír volt a járvány két koalamaci születése és egy gasztrofesztivál között. Nem voltunk veszélyben. De most, ebben a szent pillanatban az élet örökre megváltozik. Új ismeretlenek kerülnek az egyenletbe: kifosztott áruházak, sorbanállás a gyógyszertár előtt, piros cédula az ajtón. Alig van forgalom az utcánkban. Mintha kiürült volna Budapest. Bezárnak az iskolák, az ovik, aki csak teheti home officba vonul, hogy ne terjedjen tovább a vírus. Istenem! Egymásra vagyunk veszélyesek. Súlyosabb mondat ez annál, mint amilyennek elsőre hangzik.

Méregetem az embertársaimat, ki fertőzhet meg, s közben lehet, hogy pont én hordozom a vírust. Eltávolodtunk, és most megtanulunk még nagyobb távolságot tartani. A homeopátia azt mondja, hogy hasonló a hasonlóval gyógyul. Akkor mi most gyógyulunk? – teszem fel a kérdést, de nem tudom, hogy kitől várom a választ. Talán magamtól. Talán a válasz az, hogy éppen a bajban gyógyulunk, mert megérezzük a törékenységünket, az egymásra utaltságunkat. Eltávolodunk, hogy még erősebben forrhasson majd össze, ami összetartozik.

Egy Japánban élő protestáns lelkipásztor mondta, hogyha valami szokatlannal, betegséggel, nehézséggel találkozik, akkor rögtön előre hálát ad, mert hisz abban, hogyha Isten ezt nem akadályozta meg, akkor előbb-utóbb a javára fogja fordítani. Kívánom, hogy legyen így a mi életünkben is.

Pandémia, COVID-19, koronavírus. Megtanulunk új neveket, és vele együtt a leckét: nem mi vagyunk az élet ura.