Belső karantén

„A mobiljától fényt kapó szőke a mellette ücsörgő hímneművel csetel. Két szót váltanak közben, így talán fölöslegesnek érzik a maszkot, viszont konstatálják, hogy mindketten ismerik a kódot. Élmény applikálva. (Ebből szerelem lesz?!) A bakfis ébredezik. Pihepuha kesztyűjével megérinti a leszállásjelzőt. Menni fog. Az alkesz utánaszól: „kicsicica…” A bakfis vállat von. Alászáll. Angyali látomás. Remélem, nem az utolsó.

Késő van. Az eső szitál. A szél erőtlen, noha tombolni vágyna. Az utcán a lázadó kamaszok kötelességből hangoskodnak. Nincsenek punkok, sehol a jólfésült utcazenészek. Nincsenek prostik sem. Lee van Cleef is elköltözött. Elvették rég a pisztolyát – zengené most Cseh Tamás. »Rocky meg kisimíttatta a pofáját. Talán a heréjét is kivasaltatta« – harsogja közben egy fáradhatatlan álhíroldal.

S közben mindenki ráncolja, egyre csak ráncolja. A homlokredőkben még mindig ledpacák, fénygerezdek. Rendben a trend, trendben a rend. A rendőrök, ha már végeztek a tévelygőkkel, keresnek maguknak egy nyugodt sarkot, ahol elüldögélnek a következő parancsig.

Március van, rideg tavasz.

A színházak bezártak. A mozik úgyszintén. A kocsmák olyanok, mint a gyógyszertárak: sürgősségi jelleggel fogadnak. A jelzőlámpák sárgára váltanak, a járókelők – hivatalos tiltás nélkül is – kerülik a párbeszédet, s már nem csoportosulnak. A kézfogás betiltva. Csók se csattan. Tartunk a légszomjtól, tartunk a karanténtól. Tartunk egymástól. Tartunk az éjszakától.

»Tintánk egyre fogy, betűink dülöngélnek, Irén!«”