Tehát egy új korszakot kialakító, egy kurzust építő kormánynak folyamatosan fel kellett készíteni az országát, tágabb értelemben a nemzetének tagjait az új korszak új kihívásaira. Meg kellett találnia azokat az új vagy akár rég elfeledett válaszokat, amelyek megoldásokat kínálnak, és egyben nemet kellett merni mondani úgy a korábbi, meghaladott elképzelésekre, mint az új, de értékrendjükbe, illetve érdekeik képviseletébe beilleszthetetlen gondolatokra. Csak így lehetett egy társadalom önazonos, s csak így lehetett – nagy türelemmel és kitartással, hiszen nem minden szereplő egyszerre jut el a felismerés azonos szintjére – megformálni egy önmagát elbíró nemzet és ország alapjait. Ez történt a 2020-ig tartó évtizedben.
De mi van akkor, amikor mindezen államformáló lépések és azok eredményei után egy, az egész világgazdaságra hatást gyakorló járvány és háború átalakítja, módosítja a feltételeket? A koronavírus-járvány a világgazdaság számára elhozta az addig elképzelhetetlennek hitt ellátási és termelési láncolatok problémáját. A kialakult háborús helyzet pedig tudatosította, hogy ez nemcsak egy kis korrekcióval kezelhető nehézség, hanem olyan, rendszerszintű újratervezést igénylő helyzet, amelynek egyszerre kell megoldania a termelésben megjelenő logisztikai, áruhiány-problémákat, a felszökő inflációt, s a világ egyes részein felbukkanó – ezekből következő – humanitárius válságot és azok nemzetstratégiai következményeit.”