Az autókkal szexelő nő után itt a leggusztustalanabb világjárvány

Manapság a közbeszédben gyakran előkerül a ,,mindenszarizmus” kifejezés, de nem új keletű jelenségről van szó, az SZDSZ-éra alatt sorra készültek az olyan művészinek szánt alkotások, amelyek élvezettel lubickoltak a roncs társadalom minden nyomorában; el is érték, hogy egész generáció számára pejoratív értelmet nyerjen a magyar film szókapcsolat. Úgy tűnik azonban, hogy nem hungarikumról beszélhetünk, bár semmi okom feltételezni, hogy Julia Ducournau öngyűlölő francia lenne, vagy direkt politikai indítékok fűtenék, ennek ellenére az Alpha mégis hazánk az előbb említett korszakát idézi. 

Adott egy tizenhárom éves kislány, aki egy pandémia során valószínűleg megfertőződött a halálos betegséggel, az iskolában kiközösítik, az őt egyedül nevelő anyjával – aki orvosként a frontvonalban dolgozik – nincs jó viszonyban, és ha az otthoni hangulat nem lenne elég lehangoló, még oda is költözik hozzájuk a heroinról való leszokással próbálkozó, két lábon járó zombi nagybácsi. A lakásuk koszos és sötét, de az időjárás is alkalmazkodik a hangulathoz, csak nem akar kisütni a nap, szóval minden adott két óra tömény depresszióhoz.

Mindezt tovább tetézi, hogy nem egy koronavírusszerű kórról van szó, aminek nincsenek külső nyomai, dehogy! Egy olyan vírusról, ami a bőrt a lehető legvisszataszítóbb módon eldeformálja, és gusztustalan keléseket is eredményez. Hogy miért? Az teljesen mindegy, az alkotói szándék mögötte valószínűleg csupán annyi, 

Mindez már többször bejött Julia Ducournau rendezőnőnek: a tinédzser kannibálról szóló Nyersben az emberi hús fogyasztása nemcsak a főszereplő gyomrát feküdte meg, hanem számos nézőét is. Majd mindezt tovább fokozta a Titánnal: az autókkal közösülő női sorozatgyilkos ámokfutását és szexuális életét bemutató dráma cannes-i vetítésén volt olyan, aki annyira rosszul lett, hogy mentőt kellett hívni hozzá. 

Egy széplelkű, finom ízlésű nézőt persze kiboríthatnak Ducournau művei, de azokat már nehezebben, akik kicsit is elmerültek már az elmúlt ötven év európai vagy ázsiai alkotásainak vadhajtásaiban, sokkolás terén nem igazán nyújtanak újat, a nagyobb probléma viszont az, hogy nem is igazán kínálnak többet.  Vannak persze az említett alkotásoknak társadalomkritikai élei, de mivel a rendezőnő mindig olyan azonosulhatatlan figurákat tesz meg főszereplőnek, akikkel lehetetlen érzelmi kötődést kialakítani, a drámai hatás elmarad. 

Így van ez az Alpha esetében, bár most nem arról van szó, hogy utálatos lenne a címszereplő kislány, hanem

Nem vagyok naiv, tudom, hogy a mai generáció jóval koraérettebb, mint az enyém volt, így önmagában azon nem húzom fel a szemöldököm, hogy mit keres egy tizenhárom éves kölyök egy házibuliban, de azt már nehezebben hiszem el, hogy egy ennyi idős gyerek tudatmódosítók hatása alatt tetováltat is magára. Ráadásul úgy, hogy fogalma sincs, kin használták előtte a varrás után nem sterilizált készüléket. Nem voltam egy géniusz tiniként, de azt azért csak a fejembe verték, hogy az intravénás droghasználat nemcsak a szándékosan magunkban fecskendezett szer miatt nem egy életbiztosítás, hanem mert ha egymást szúrják az emberek, akkor különböző betegségek tovább csökkentik a túlélési esélyeket. Esetünkben azonban el kell hinnünk, hogy egy orvosnő lányának ennyi esze sincsen. Egy pusztító világjárvány közepén. 

Így az érzelmi azonosulás itt is elmarad, de míg a rendező korábban említett filmjei a dramaturgiájuk miatt, ha félgőzzel is, de szórakoztatóak voltak, itt csak a fizikai és a lelki nyomor különböző rétegeit pakolja egymásra végtelenül vontatottan és hosszadalmasan. Miközben különféle álomjelenetekkel megpróbál művészieskedni is, de utóbbiak dekódolásához két ásítás között már nem volt türelem. Viszont ha ezúttal is a nézők kiakasztása volt a cél, akkor esetemben elérte: alaposan feldúlt, amikor azt gondoltam, lefagyott a telefon kijelzője, mert nem létezik, hogy nem telik az idő. 

És ugyanígy indirekt módon azért megfogalmaz némi társadalomkritikát az Alpha. Jelesül azt, hogy 

számos rendezőt, ha egyszer beválogatnak a programba, akkor utána teljesen mindegy, milyenek a soron következő munkái, újra és újra visszatapsolják. Ugyanez igaz Ducournau-ra is, ez zsinórban a harmadik alkotása, amely a Riviérán debütált. 

Viszont megnyugtató látni, hogy míg a Titán annak idején elvitte az Arany Pálmát, ezt a blöfföt már kevésbé vették be a kritikusok. Legalábbis a szakmai véleményeket összesítő Rotten Tomatoes-on az újságíróknak csupán az ötvenhat százalék nyilvánult meg pozitívan. 

Alpha – francia-belga filmdráma. Február 12-től a Mozinet forgalmazásában országosan a mozikban. 

Nyitókép: Mozinet