Adjátok vissza az Amnestyt a rászorulóknak!

„A koronavírus okozta krízist is öncélú kis politikai agitációkra cinikusan felhasználó furcsa kis csoportot elnézve gondolkodtam el az Amnesty múltján és jövőjén.

A 90-es évek elején Prágában csatlakoztam az akkoriban Mianmarral (Burma) foglalkozó kicsi, de lelkes csapathoz, a mára már emberi jogi körökben kegyvesztett Aung San Suu Kyi képeivel kitapétázott irodájukban.

A szervezet belső szabályai szerint csak menekültjoggal foglalkozhattunk, ha annak az országnak a dolgait akartuk befolyásolni, ahol éppen éltünk. Tomáš barátommal, aki jogot tanult, együtt tartottunk előadásokat a Károly Egyetem több karán az épp akkor készülő menekültügyi törvény vélt hiányosságairól. Ezzel az időszakkal kapcsolatban néha még mindig elfog a lelkiismeret-furdalás, ha a 90-es évek japán recessziójáról hallok, tudniillik a nyelvet beszélőként annyi időt töltöttem Csehországban székelő japán cégek vezetőivel az Amnestynek való pénzgyűjtés céljával, hogy néha azt hiszem, közöm volt az országukat sújtó gazdasági hanyatláshoz.

A siker titka mindig is a szervezet pártatlanságában rejlett. Ennek segítségével zajlott a politikai irányzatoktól elvonatkoztatott harc a kisemberért, aki nem engedte magát megfélemlíteni, aki megszólalt ott, ahol mások csak cinkosan hallgattak. A szervezet alapítója, Peter Benenson azon célja, hogy ne valakik ellen, hanem valakikért álljunk ki, egyfajta univerzális kulcsként szolgált az emberi szívek és elmék megnyitásához. Amikor 2013-ban végre személyesen is láthattam Aung San Suu Kyit liliommal a hajában megérkezni a Downing Street 10.-be, büszkén mondhattam magamban, „mennyi levelet küldtünk hosszú éveken át, hogy végre ide juthassunk”. Ennek kapcsán kerestem fel egy ismerősömet az Amnesty International londoni központjában, hogy megosszam vele örömöm, de a beszélgetés során inkább az derült ki, hogy épp súlyos identitáskrízisen mennek keresztül, és úgy a tagok, mint a pártfogók közül sokan hagyják el a szervezetet.”