Fehérterror: gyilkosságok felsőbb parancsra

„Augusztus 13-án este a Magyar Pál százados által vezetett tiszti különítmény egyik alakulata jelent meg a paksi járásbíróság épületénél. Adorjánházi Molnár László főhadnagy Mihalik Gézáné és Wiedemann Antal kiadását kérte, és kijelentette, hogy »ő két embert fel akar lógatni«. A foglyok felügyeletére bízott Joób Imre törvényszéki bírónak pedig azt mondta, hogy a katonai állomásparancsnok »teljesen szabad kezet engedett« neki, »és így ő vállalja a felelősséget«. Joób tovább nem tiltakozott, a két embert pedig a községháza udvarán felakasztották.

A katonai állomásparancsnok jelentésében nemhogy tagadta volna az esetet, hanem kijelentette, hogy »Molnár főhadnagy öntudatos és erélyes eljárását elvben mindenben helyeslem«. Majd meg is indokolta, hogy »addig, amíg a vörös rendszer hóhérai megérdemelt bűnhődésben nem részesülnek, nincs meg a módja a lakosságot megnyugtatni, és attól való félelmét, hogy a vörös uralom visszatér, eloszlatni«.

Molnár László egy későbbi kihallgatása során elismerte, hogy feladatuk a rend megteremtése, valamint az volt, hogy »a lakosságot a kommunizmustól minden eszközzel tisztítsuk meg«. Bevallotta azt is, hogy »tekintettel az akkori néphangulatra, s a törvényen kívüli állapotra, a legkisebb formához kötve – illetve azokat mellőzve is – voltunk feljogosítva a kommunistákkal szembeni eljárásra«. A főhadnagy elmondása szerint a kivégzéseket jelentette parancsnokának, aki azt »jóváhagyólag, sőt megnyugvással tudomásul vette«. Minderről Molnár százados úgy nyilatkozott, hogy neki mint parancsnoknak »a legszélesebb hatáskörben, quasi mint diktátor« kellett eljárnia, és kötelessége közé tartozott »az utasítások szerint a föltétlen rend föltartása, bármilyen eszközökkel is«.

A paksi esetben a felettes körletparancsnokság a lakosságra próbálta tolni a felelősséget. Jelentésében úgy fogalmazott, hogy a »közvélemény a hónapok óta elfojtott keserűség reakciójaként sürgette, követelte az ország- és néprontó kommunisták statáriális megbüntetését«, de mivel az illetékes bíróságok »felsőbb rendelet hiányában tehetetlenül állottak a közvéleménnyel és a letartóztatásban levő kommunista funkcionáriusokkal szemben«, nem csoda, ha a lakosság a »megtorlást az előrenyomuló szegedi csapatoktól várta«.

A nyomozást lezáró jelentés sem köntörfalazott, szerintük a »főhadnagy ezen ténykedése, mint az akkori idők közhangulatának és közóhajának minden tekintetben teljesen megfelelő, érthető és indokolt« volt. Azt is megállapították, hogy »csak az erős kéz, és bár nem a tételes jogban, de a keserűségig megalázott nemzeti érzés és a mélyen sebzett honszeretet megnyilvánulásában alapot találó jogos megtorlás, céltudatos és kemény kézzel való keresztül vitele lehetett az egyedüli és el nem kerülhető eszköz arra, hogy a mindnyájunkat végpusztulással fenyegető szörnyeteget egyszer s mindenkorra ártalmatlanná tegyük«.