Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került

„Az internálótáborok egyik leghírhedtebbje, Recsk egyfajta megsemmisítőtáborként üzemelt?

Nem, ezt nem lehet így kijelenteni, mert erre vonatkozóan konkrét dokumentumokkal nem rendelkezünk. A recski internáltak, visszaemlékezők használták a »megsemmisítőtábor« kifejezést Recskre. Tudjuk, hogy az emberélet nem számított, hiszen a fogvatartottaknak nem volt letéti jegyzékük, életükkel valóban nem kellett elszámolnia a táborparancsnoknak. Ugyanakkor harminckét konkrét haláleset ismerete mellett nem lehet kimondani azt, hogy a tábor megsemmisítőtáborként működött volna. Elbeszélések, visszaemlékezések számolnak be arról, hogy sokkal többen haltak meg regisztrálatlanul: éhezésben, betegségben, balesetben, illetve az őrök bántalmazása következtében. A táborban elhunytak száma máig ismeretlen. Ez is a kommunista diktatúra egyik »öröksége«. A recski internálótábor a mintát tekintve szovjet típusú, GULAG-szisztémára épülő kényszermunkatábor volt.

A recski fogvatartottak összetétele más volt, mint a többi internálótáborban?

Széles társadalmi rétegből kerültek Recskre az emberek. Többek között az olyan politikai alternatívát adó értelmiségi réteg volt ott, akik egy másmilyen, független Magyarországot képzeltek el 1945 után, nem olyat, mint ami Rákosi Mátyásékkal megvalósult. A második világháború alatti ellenállás tagjai, katonatisztek, fiatal egyetemisták, értelmiségiek, földművesek, vasutasok, valamint azok a szociáldemokraták, akik nem értettek egyet a Kommunista Párttal való egyesüléssel – ők is mind odakerültek.

Gyakran lehet arról hallani, hogy az egykori nyilasok kiszolgálták az új hatalmat. Kevesebbet hallani viszont arról, hogy nyilasok internálótáborba kerültek volna.

A nyilasvezetők többségét elítélték, és a legsúlyosabb büntetéseket kapták: börtön- és halálbüntetést. 1946-ban még biztosan voltak valóban nyilasgyanús vagy nyilasfegyveres pártszolgálatosok az internálótáborokban. Jelentős részüket a bírósági tárgyalások során felelősségre vonták, és el is ítélték. A későbbiekben az internáltak között kisebb volt a nyilasok arányszáma. A fogvatartottak között ugyanakkor voltak olyan újságírók, akik szélsőjobboldalinak nevezett lapokba írtak, őket is elítélték pár évre. Büntetésük letöltése után nem kerültek szabadlábra, hanem a politikai rendőrség internálta őket.

Mi jelenti a legnagyobb nehézséget a kutatóknak ebben a témakörben?

Az iratok hiánya, például a táborok működésének iratanyaga. Amikor valaki bekerült egy táborba, akkor róla iratanyag készült, legrosszabb esetben csupán a szabadulási dokumentum. A táborok működéséről, mechanizmusáról azonban nagyon-nagyon kevés irat maradt fent, miközben tudjuk, hogy napi és heti jelentéseket kellett tenni mind az őrségről, mind az internáltakról, valamint havi jelentéseket, összegzéseket kellett összeállítani a táborparancsnok számára. Kistarcsáról vannak jelentések 1951-ből, ’52-ből, valamint szórványos jelentések akadnak Recskről is. A többi táborról még hiányosabb képpel rendelkezünk, Sajóbábonyról, Bernátkútról még kevesebbet tudunk. A kutatóknak még sokáig ad feladatot, hogy a magyarországi internáló- és kényszermunkatáborokat szívós munkával, de jobban megismerhessék és másokkal megismertethessék.”