Scruton szerint az állatoknak ezért nincsenek jogaik (2018)

„»Remélem, rá tudok mutatni, hogy szerethetjük úgy az állatokat, hogy közben morálisan nem helyteleníthető megenni őket, vadászni rájuk,  háziállatként tartani őket, ruhát csinálni a bőrükből, és akár még kísérletekre is felhasználni őket. Az igazi kérdés nem az, hogy megtehetjük-e mindezt, hanem hogy mikor és hogyan« – írja Roger Scruton Animal Rights and Wrongs című kötetében. (...)

»Mint mindenki, aki vizsgálta a területet, hálás vagyok azoknak a teremtményeknek, akik ezzel nincsenek tisztában – Pucknak, aki a bejáratot védelmezi, George-nak, Samnek és Rollonak, akik az istállóban laknak, a tavacskában élő, névtelen pontynak, a teheneknek a szomszédban és Herbie-nek, akit már megettünk.«

Scruton szerint már az maga érdekes, hogy az állatok jóléte téma lett, s ez a szekularizációval, a vallások hanyatlásával magyarázható, mivel számos morális problémát a felvilágosodás teremtett nekünk azzal, hogy kizárólag az észből próbálta levezetni az erkölcsöt. 

Az állati élet magasabb rendű megtestesítőinek túlélése ugyanis rajtunk múlik, mi etetjük, tenyésztjük őket. Akár még emberi tulajdonságokkal is felruházzuk őket, szemben az élet alacsonyabbrendű formáival: a férgek sosem lesznek számunkra olyan antropomorfok, mint a kutyák és a lovak.

Az állatoknak ugyanakkor nincs emberi értelemben vett lelke – mutat rá Scruton –, habár élő gépeknek sem mondhatók,
ahogy Descartes, a felvilágosodás egyik non plus ultrája gondolta. Az állatoknak van étvágyuk, vannak ösztöneik, de szigorú értelemben vett öntudatuk és vágyaik, hiteik nincsenek.  Az állatok esze azonnali szükségletekre válaszol, nem fontolgatják a múltat és a jövőt, nincsenek hosszú távú terveik. Emlékeznek, de csak a jelennel összefüggésben.  És nincs fantáziájuk, nem elmélkednek a lehetségesről, pláne nem a lehetetlenről, valamint nincs esztétikai érzékük és humoruk sem. Az állatok nem alkotnak morális közösséget, nincs elképzelésük jogról, igazságról, személyiségről, felelősségről és hasonlókról, nincs beleérzőképességük. Nem erkölcsi lények. Tudatosak, de nem ön-tudatosak. Ettől persze mi még leírhatjuk őket az emberi viselkedés jellemzőivel, és lehetnek az emberiség tiszteletbeli tagjai, lehet személyiségük is, azaz lehetnek a többi fajtárstól őket megkülönböztető jellemvonásaik. (...)

A kegyesség hódolat a világ misztériuma előtt. A kozmosz előtt, aminek porából lettünk és aminek porává leszünk.
 Ezt a kegyességet a felvilágosodás alaposan aláásta. »Az iparosodásnak, a szennyezésnek, a túltermelésnek és a környezetrombolásnak mind ugyanaz a forrása, a kegyesség kiveszése – szögezi le Scruton. – Az állatok és jólétük iránti aggódás nem csak elveszett, édeni ártatlanságunkat idézi meg, hanem egy szentebb rendre emlékeztet minket, egy kifinomultabb, szebb rendre, mint amit azóta létrehoztunk hideg racionalitásunkkal.« Nem a racionalitás, hanem a kegyesség tanít meg a világ, és benne az állatok tiszteletére. 

S még akkor sem, ha az állatoknak nincsenek jogaik – mint azt Scruton a nyugati hagyomány fényében állítja –, kezelhetjük őket kedvünk szerint, ugyanis a helyzet az, hogy az állatokkal való egyes bánásmódok helyesek, mások pedig helytelenek. Az állatok jogalanyként és személyként kezelése ugyanakkor nem a méltóságuk elismerése lenne, hanem valódi természetük ignorálása, és ezzel a velük való kapcsolat elvesztése. Máskülönben a rókának kötelessége lenne elismerni a csirke élethez való jogát, és így egész fajok halnának ki. Ha egy kutya megtámad egy bárányt, nyilvánvalóan nem a kutya, hanem a gazdája a felelős ezért. 

»Míg szimpátiáink kiterjedhetnek – és elkerülhetetlenül ki fognak terjedni – az állatokra is, nem szabad, hogy azok válogatás nélküliek legyenek. Az állatoknak ugyan nincsenek jogaik, mégis nekünk vannak feléjük kötelességeink és felelősségünk – vagy legalábbis némelyikük felé.«”