„A közel 500 éve kezdődött folyamat ma is tart. Trianon, hogy – jelenleg részben könnyen átjárható – államhatár vág ketté ősi településeket. Trianon, hogy a magyar kulturális teljesítmény építészeti és más emlékeit folyamatosan pusztítják a zsákmányszerzők. Trianon, hogy szisztematikus, célirányos ingatlan- és egyéb tulajdonvásárlásokkal szervezetten megváltoztatják az etnikai arányokat. Trianon a marosvásárhelyi pogrom, Trianon az úzvölgyi magyar temető megbecstelenítése. Trianon Malina Hedvig és a székely fiatalok jogtipró meghurcolása, rajtuk keresztül a magyar közösségek tudatos megfélemlítése. Trianon a prágai és a pozsonyi parlamentben 2006-ban hatályukban megerősített Beneš-dekrétumokból fakadó tulajdon- és jogvesztés, Trianon a szlovák állampolgársági törvény és a magyar himnusz törvényi üldözése. Trianon a kárpátaljai magyarság elnyomása. És Trianon a kádári posványban megindult öntudatvesztés, Trianon a lemondás, az országcsonkítás befejezett múltnak tekintése. Így lesz a tudatunkban Felső-Magyarországból, azaz Felvidékből Szlovákia, Kárpátaljából Ukrajna, Erdélyből Románia, a délvidéki Bácskából és Bánátból Vajdaság, sőt Szerbia, így buggyannak ki egyébként jó szándékú magyarokból olyan mondatok, mint például: »átmentem Komáromból Komárnóba«. Miközben Bécset senki sem hívja Wiennek.
A politika játéktere persze szűkös, és felelős államvezető nem mindig mondhatja, még csak nem is mindig teheti azt, amit szíve szerint tenne, sőt, amit szükséges volna megcselekedni. »Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet« – szól a Bethlen Gábornak tulajdonított bölcsesség. Mi, a magyar nemzet azonban mások iránti messzemenő tisztelettel, megértéssel is megtehetjük, és meg is kell tennünk, hogy magunkban, a tudatunkban leromboljuk Trianont, és tiszta, igaz fogalmakkal, a saját szavainkkal beszélünk a magyar valóságról.