Miért szeretjük a világvégét?

„Egyébként is, minden apokalipszis közös vonása, hogy az okaival foglalkozó tudomány azonnal követeli a költségvetésének megtízszerezését.

Később aztán, úgy éjfél felé, mikor már senki nem hallgatja, vagy aki hallgatja, az is alszik, meghívnak virológusokat is a műsorokba, akik elmondják, hogy a koronavírus nagyon régen ismert, csak enyhe, vagy tünetmentes megbetegedést okoz. Akik pedig meghaltak a fertőzésben, azok nagyon öregek, vagy nagyon fiatalok, vagy nagyon betegek voltak, és orvosaik szerint egyébként sem volt nekik sok hátra. De ez senkit nem érdekel. Végezetül aztán, csúcspontként, Hollywood filmet forgat majd a dologról, ahol a főszereplő védőruhában is jól láthatóan, világmegmentő arckifejezéssel – ha női főszereplőről van szó, akkor a védőruha kiemeli formás fenekét is – küzd a megmentésünkért. És győz.

Mi pedig kifizetjük a jegyet, a kólát, a pattogatott kukoricát és kifele jövet – eddigi magatartásunknak némileg ellentmondva – megjegyezzük, hogy mekkora marhaság volt az egész. De azért megnézzük a következőt is.

Akár nevethetnénk is dolgon. Csakhogy. Csakhogy nemsokára előáll majd valami vállalat a megoldással, melyet aztán trillió dollárokért elad a rettegőknek. Emlékezzünk a madárinfluenzára feleim! És ez bizony némileg új megvilágításba helyez az egész dolgot, és sanda gyanú ébred a szemlélőben a hiszti valós okait illetően.

Nincs világvége, de igény az továbbra is van rá.”