Auschwitz 75: ne csak a haláltáborra, az élőkkel szembeni kötelességekre is emlékezzünk!

„A romák az elmúlt évtizedekben végtelen türelmet mutattak fel a folyamatos állami árulásokkal és sértésekkel szemben, aminek fenntartásáért persze a cigányság képviseletét elszabotáló roma elit hatékonyan felel.

Mégis fel kell tennünk a kérdést: hogy van az, hogy egy velem egy nemzeti közösségben élő választott államférfi gyűlöletet kelt ellenem és népcsoportom ellen, majd hazai és nemzetközi fórumokon, az etnikai megkülönböztetés elleni zéró toleranciájáról papol? Hogy van az, hogy egyetlen politikai párt sem vállalja fel a cigányság évszázados elnyomásának felszámolását? Hogy van az, hogy a magyar közélet legfőbb szereplői egyetértésben feledkeztek meg a cigányság egyenlőségre benyújtott jogos igényéről?

Édeskevés ugyanis egy sajtótájékoztatón rámutatni egy-egy nyilvánvalóan rasszista megnyilvánulásra, ha mindeközben nem képviseljük következetesen a romák integrálásának, gazdasági és társadalmi egyenlősítésének, politikai felszabadításának ügyét.
Ezt kell követelnünk, és ezt kell tennünk mi magunknak is. Meg kell erősítenünk magunkat, hogy védekezni tudjunk az embert emberrel szembefordítás politikája ellen. A holokauszt emléknapi nyilatkozatok nem a holokausztra mint történelmi eseményre kell emlékeztessenek bennünket, hanem arra a folytonos munkára, ami a népirtás tapasztalatából következik. Rajtunk is múlik tehát, hogy a közjogi méltóságok pátoszos, de ürességtől kongó beszédei valódi jelentéssel töltődjenek fel.

Ha ezzel a feladattal végre szembenéznénk, akkor kívánhatnánk némi reménnyel, hogy az áldozatok emléke legyen áldott, a ma élőké pedig legyen végre ugyanolyan fontos, mint mindenki másé.”