Zaklatókormány

„Igen kérem, ezt újabban egybe kell írni: »zaklatószínház«, »zaklatókormány«. Legalábbis a zaklatószínházat biztosan. Az írásmód a Fidesz frakcióvezetőjétől származik, de utóbb a kancelláriaminiszter is élénken helyeselt neki. Újabb példája ez a rezsim nyelvújító leleményének, olyan, mint a »sorosbérenc«, a »roncskoalíció« és a »luxusbaloldal«. (Kazinczyék ehhez képest a fasorban sincsenek.) 

A nyelvújítás hevületét kicsit sem mérsékeli, hogy a fűtőanyagot hozzá egy ordas nagy hazugság adta. Az önkormányzati színházak félállamosítását célzó koncepció október végén került közigazgatási államtitkári egyeztetésre. Akkor még csak a kormány volt érthetően zaklatott, miután elvesztette a színházfenntartó városok felét. A Gothár-féle magatartást minden ép ízlésű ember épp úgy elítéli, mint a hatalmi helyzettel való minden más gusztustalan visszaélést, ám az ügy november 19-én került napvilágra. Ezek után a két esemény összemosásával, időrendjének felcserélésével olyan kormányzati hazugságáradat indult be, ami még ennek a rezsimnek az életében is párját ritkítja. 

Életkori okokból nekem másfajta zaklatástól nemigen kell tartanom, de ez még mindig fel tud zaklatni. Engem egy »zaklatókormány« inzultál, folyamatosan. Például, amikor azt hazudja, hogy kizárólag a bántalmazott nők védelmében vindikálja magának a jogot a beavatkozásra a színházigazgatók kinevezésébe, különben ez eszébe sem jutott volna, becsszó. Októberben valószínűleg megálmodta, mi történik majd novemberben. »Mostan zaklatószínházról álmodom« – a törvény előkészítői, csupa Kosztolányi, előre megérezték, mi lesz. 

Gulyással írásban is felvállaltatták: »a közpénzek botránytól mentes elköltéséért csak akkor tudjuk a felelősséget viselni, ha a színigazgató kinevezésére a kormány és a Fővárosi Önkormányzat közötti egyetértésben kerül sor«. Az tényleg roppant meggyőző, hogy kormányirányítás esetén garantált a közpénzek botránymentes elköltése, elég a Farkas Flórián-féle roma felzárkóztatási programokra vagy egy átlagos közbeszerzésre gondolni. 

A »zaklatószínház«, így egyben, olyan formula, mint hajdan az eposzi jelző használata volt, csak sokkal jobb: a zaklatás innentől elválaszthatatlan a színházaktól. Vannak tehát zenés színházak, prózai színházak, táncszínházak és zaklatószínházak. Előbbiekben énekelnek, prózát mondanak, táncolnak, utóbbiban zaklatnak. A zaklatószínházak lelőhelyei az ellenzéki vezetésű városok, más néven zaklatóvárosok. Amíg Budapesten Tarlós regnált, nem voltak zaklatószínházak. Zaklatók persze voltak, de ettől még sem az Operett, sem a Víg nem vált zaklatószínházzá. Bezzeg most! Karácsony (helyesen: Zaklatókarácsony) valósággal bűnrészes. Gulyás Gergely idézett levelében meg is írta: »értetlenül állok azelőtt, hogy az ügyben a Fővárosi Önkormányzat részéről a Katona József Színház esetében a mai napig nem került sor a szükséges konzekvenciák levonására«

Valahogy csak elő kellett állítani azt a helyzetet, hogy aki nem támogatja az újabb állami einstand-kísérletet, az a zaklatók oldalán áll. Vagy törvény, vagy zaklatás: harmadik lehetőség nincs. A belgák, akik, mint én, egyiket sem akarják, nem állhatnak sehová. Nem érdekes, hogy Gothárt és a hasonlókat senki sem védi, nem is védheti, hogy az egész ügyet maga a színház hozta nyilvánosságra. Az sem, hogy ezután még kevesebb áldozat vállalja majd a nyilvánosságot, ha ez azzal a veszéllyel jár, hogy ez a számára is fontos közösségek, egész szakmák kollektív büntetését vonja maga után.”