Töprengés a keresztény szabadságról

„Az elmúlt fél évszázadban, a nyugat-európai társadalmakban, azaz az úgynevezett liberális demokráciákban leginkább az időben sokkal későbbi szabadság fogalmának logikája érvényesült, melynek jól látható következménye az ember »elidegenedési folyamata«, amely során az egyén először a természetes közösségektől, majd a másik embertől, utána az Istentől, legvégül pedig önmagától is elidegenedik. A modern, negatív értelemben vett szabadság megvalósulásától tehát nem hogy jobb és boldogabb élet várna ránk, hanem inkább egyfajta magányos tévelygés, a szorongás és a civilizációs lelkibetegségek lehetősége, amely – a tapasztalatok szerint – valóban rontja a »nyugati ember« életminőségét.

Ahogy az egyébként Jean-Paul Sartre filozófiája és irodalmi munkája között lévő feszültségből is jól megfigyelhető. (Előbbire lásd a »A lét és a semmi« című művet, utóbbira pedig például »Az undor« című kisregényt!) Az ateista egzisztencializmusban született szabadságfogalom ugyanis a liberális szabadság-felfogás végterméke annyiban, hogy a minden korlátjától elszakadó, a magáról minden külső »kényszert« lerázó individuum cselekvési lehetőségeit idealizálja; az irodalmi munkái pedig ezzel szemben tele vannak a modern szabadság súlya alatt szorongó, a döntéseket erkölcsi iránytű nélkül meghozó, nyomorúságos lelkű főszereplőkkel.

A jövő kérdése tehát az, hogy folytatódik-e az egyéni szabadságjogok területfoglalása és maradnak-e a mai demokráciák az egyre szélsőségesebb liberalizmus és végtelenített individualizáció fogságában, annak az egyénre gyakorolt minden negatív hatásával, vagy egy »ellenforradalmi« kulturális kurzusnak köszönhetően visszatérünk a keresztény kultúrkör által ránk hagyományozott szabadságfogalomhoz, mint a társadalmi együttélés biztonságos logikájához. Ez pedig nem csupán politikai, hanem kulturális kihívás is.

Nos, e kérdésen nem csupán karácsonykor kell elgondolkodnunk…”