Keresztény vagyok és magyar, ergo aki kirekesztésből és gyűlöletből épít magyarságot, azzal nem tudok közösséget vállalni.
„Az a magyar, aki feláll, ha meghallja azt a bizonyos számot. De csak akkor, ha közben fáj neki Trianon. És ha amúgy az unokája is magyar, amit az illető unoka úgy bizonyít, hogy ő is feláll, és neki is fáj (utóbbi feltétel mellesleg az én szakmámban több problémába is ütközik, de ebbe most nem megyek bele). Ilyen és ezekhez hasonló dogmatikus megállapítások röpködnek a fejünk felett az utóbbi hetekben, nekem meg borsódzik a hátam, mert mindegyikből árad a skatulyázás és a kirekesztés, tehát végső soron a gyűlöletkeltés.
Olyan szemináriumban végeztem, ahová rendszerint küldtek román (nem, nem magyar) püspökök román (nem, nem magyar) kispapokat tanulni, mert felismerték, hogy ha odahaza (ami nekik Románia) boldogulni szeretnének, bizony, tudniuk kell magyarul is. A sors úgy hozta, hogy egyikük az első évben egy szobába került egy olyan kispappal, akinek bizony fájt Trianon, és még a Nélküledet is állva énekelte (az unokás részt remélhetőleg nem fogja teljesíteni). Ahogy az borítékolható volt, nem kevés kezdeti nehézség és sok beszélgetés után leszögezték a következőket: egyikük sem tehet Trianonról, sőt, mi több, arra sincs hatalmuk, hogy a jelenlegi országhatárokon változtassanak. És ha ez így van, értelmetlen neheztelni egymásra. Egy dolgon tudnak változtatni: az egymáshoz való hozzáállásukon. Hat évvel később mint legjobb cimborák hagyták el a szemináriumot.
Néhány dolgot érdemes lenne újragondolnunk nemzeti identitásunkkal kapcsolatban. Mert ha a nemzeti érzésből gyűlölet, kirekesztés, lenézés fakad, akkor valamit nagyon rosszul csinálunk. Akkor disszonancia keletkezik a kereszténységünk és a magyarságunk között, ami nonszensz. Ezeréves történelmünk nagy részében békésen tudtunk együtt élni más népekkel, akik legtöbb esetben ugyan nem magyarnak, hanem hungarusnak, azaz a magyar korona alá tartozónak vallották magukat, de ezzel senkinek nem volt semmi baja. Megboldogult dédapám száz évvel ezelőtt a Felvidékről vándorolt át a mai Magyarország területére és tanult meg magyarul, mégsem volt kevésbé magyar, mint én. Csak aztán valaki a 19. században kitalálta, hogy ő akarja meghatározni, ki a magyar. A következményeket a történelem megmutatta.
Trianon tragédiájában kövéren benne vannak a mi hibás döntéseink is, még ha ezt kellemetlen is elismerni magunk előtt.”
Megírta a Politico, kiszivárgott a Weltwoche-n: megbuktatná a brüsszeli elit Orbán Viktort, Magyar Péter az eszköz a kezükben. Eközben a baloldali közvélemény-kutatók már előre magyarázzák, miért nem következik semmi a méréseikből. Itt az új Mesterterv.
Nem tudják teljesíteni a bürokraták elvárásait, sem pedig visszafizetni a felhalmozott politikai adósságaikat.
Amikor Trianonról van szó, mindig az „egészről” van szó, arról, hogy miként látjuk egymást, miként élünk egymás mellett, hogyan keserítjük meg a magunk és a másik életét a belénk ivódott korlátoltságaink és elfogultságaink miatt. Trianon nem olyasmi, ami elmúlik, mint a nátha, aktualitása folyamatos, meghatározza az életünket, akár akarunk tudni róla, akár nem. Győrffy Ákos írása.
De ki készítse el?
Volt, aki csak annyit kérdezett, „miért hagyják, hogy törvénytelenségre oktassa a hallgatókat?”.
A hozzászólók szerint Roger Köppel tevékenysége kiemelkedő, mivel már Svájcban is meggondolja az ember, hogy mit beszél a nyilvánosság előtt.
Vannak dolgok, amiket nemcsak racionálisan kell értenünk, vagy elsősorban nem racionálisan kell értenünk, hanem átéreznünk kell és részt venni benne. Vízkereszt is ehhez segít hozzá. Szilvay Gergely írása.
Két sítúrázó súlyos sérülésekkel került kórházba.
Nemzetközi közbenjárással jött létre az ideiglenes fegyvernyugvás, de ez még nem az, amire mindenki vár.
