Így érti félre az Index a populisták klímaálláspontját

Mi a baja a klímaválsággal a populista jobboldalnak? –  teszi fel a kérdést az Indexen az a Tóth Gergely, akinek múltkor a Trump-jelenséget nem sikerült megfejteni. Ő az, aki általában körbekeresi az interneteket meg a Wikipédiát, és megírja az Index aktuális világmegfejtését.

Tóth Gergely szerint nehéz eldönteni, mit a NER-nek a baja a klímaváltozással, mert egyébként vannak vonatkozó kormányzati intézkedések, stratégiák, ugyanakkor zöld ideológiáról beszélnek, ami kommunizmust takar, harcolnak a klímavédők ellen, egyben szembeállítják a migrációt a felmelegedéssel. Az egyik fő baja pedig az lehet a jobboldalnak a klímaváltozás elleni harccal, hogy  új identitást adott a baloldalnak. Tóth szerint a kímaváltozás tagadása erős ideológiai kapocs  Trump, Bolsonaro és Orbán, szóval „a populisták” között. 

Tóth úgy látja, hogy „a klímapolitika a történelem első olyan politikai irányzata, aminek meginghatatlan tudományos alapjai vannak”. A populisták pedig azért utálják, mert „óriási pofont az ad a nemzeti szuverenitásnak”, mivel nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU) fogják megmondani, hogyan kéne élni, a klímapolitika megváltoztatja a tájat és az embert, és sokba kerül, meg az ipari szerkezet átalakítását követeli.

Tóth Gergelynek nagyjából semmiben sincs igaza (szokás szerint), azt az egy megjegyzését leszámítva, hogy a „populista” pártok esetében a klímaváltozás (állítólagos) tagadása nem jár együtt a a természetvédelem tagadásával.

Hát, nézzük.

Amint én tapasztaltam, mind a klímaváltozás miatti aggódás, mint a természet- és környezetvédelem fontossága elég fontos volt az egyszeri  jobboldali választók számára.

A klímaváltozás tagadását nem a jobboldali populizmus találta fel (ami amúgy szerintem nagyjából egy régimódi jobboldaliság, semmi új nincs benne, maximum a kommunikációs mód, de talán még az sem), hanem az angolszász jobboldal sajátja volt – különösen is Amerikában és Ausztráliában.

Tony Abbott volt jobboldali ausztrál miniszterelnök a kortárs jobboldali populizmus fogalmának kortárs baloldali megkonstruálása előtt (tehát mielőtt a baloldal elkezdte volna osztogatni lenéző jelleggel a populista címkét) már jóval klímaváltozás-szkeptikus politikát hirdetett, például a karbonadó megszűntetését, ugyanakkor hangsúlyozta a természetvédelem szükségességét, például a vizek tisztasága vonatkozásában.

Az amerikai jobboldal mindig is klímaszkeptikus politikát folytatott, a párizsi klímaegyezményből való kilépés nem Trumpnak jutott először eszébe.  Mindez sokkal inkább jellemzőbb volt a neolibeális republikánus főáramra – azokra, akiket a baloldal a „populizmus” állítólagos megjelenése óta a jobboldali mérséklet és szalonképesség mércéjének tart, akárcsak Orbán alatt a már halott Antall Józsefet (aki előtt ezúton is tisztelgek; mindig tudtuk, hogy a baloldalnak csak a halott jobboldali a jó jobboldali).

A populistának nem nevezhető American Enterprise Institute például 2017 nyarán ki is fejtette, miért hülyeség a párizsi klímaegyezmény: „amellett, hogy nincs kikényszerítő mechanizmusa, megállapíthatjuk, hogy igazából nincs is valódi célja az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának csökkentését illetően. Az egyezmény egyszerűen csak  összeadja a nemzeti kormányok által beküldött INDC-vállalásokat  (Intended Nationally Determined Contributions), amelyek vagy reprezentálják a jövőbeni kibocsátás-csökkentést – vagy nem.”

Na most: a zöld ideológia már elég régóta a baloldal egy része identitásának alapja nyugaton. Ebben semmi új nincs. 
Amikor azonban Tóth Gergely azon csodálkozik fejét ingatva, hogy itt zöld ideológiát és kommunizmust látnak a „populisták”, akkor igaza van, csakhogy a „populistáknak” is igaza van. Ezt sem ők találták fel egyébként, például ott van a mostanában bizonyítékok nélkül elítélt volt sydney-i érsek, bíboros, a Ferenc pápa szűkebb tanácsához tartozó George Pell sok évvel ezelőtti elemzése, melyet az amerikai Acton Institute-ban mondott el; ő már ott mérgező zöld politikáról beszél, dinnyepolitikáról, ami kívül zöld, belül vörös.

És igen, igaza van a populistáknak, mert ahogy legutóbb Greta Thunberg kifejtette kiáltványában: igazából az elnyomás, a patriarchátus, a rasszizmus és a gyarmatosítás a probléma, szerinte ezek okozták a felmelegedést.

Az Orbán Viktor  által nemrég kitüntetett, az Index által pedig minden alap nélkül leantiszemitázott Roger Scruton angolul 2012-ben – a kortárs „populizmus” megjelenése előtt jóval – megjelent Zöld filozófia című kötetében rámutat, hogy a fenntarthatóság és a társadalmi igazságosság nem feltétlen egyeztethető össze. A  komolyan vett környezetvédelem és komolyan vett konzervativizmus viszont ugyanoda mutat, az otthon megbecsülése felé. A hagyományok, szokások, intézmények épp hogy visszafogják az ember fogyasztási túlzásait, ezeket márpedig leépítenék a radikális zöldek. A környezetvédelem nem gazdasági, hanem elsősorban morális kérdés. Az egyenlőség és egyéni szabadság kérdéséhez nem sok köze van. A konzumerizmus és pazarlás ellenzése azonban közös pont balos zöldek és konzervatívok között. A baloldal környezetvédelmi céljai mögött ugyanakkor az a konzervatívok által ellenzett cél húzódik meg, hogy egy másféle társadalmat akar.

Az sem igaz, hogy a nemzeti identitást és szuverenitást szükségszerűen kikezdi a klímavédelmi politika. A kortárs balos zöldpolitika persze kikezdi, ugyanakkor épp a zöldek stratégiájával ellentétes stratégiát javasol a bolygó védelmében, melyben nagy szerepet kap a nemzeti szuverenitás. Srcuton szerint a baloldal téves „Gondolkozott globálisan, cselekedj lokálisan!” elve helyett

Miért? Azért, mert az embereket nem fogják kormányok és nemzetközi szervezetek radikális életmódváltásra rávenni – az ENSZ és az EU sem. Az emberek bármilyen életmódváltásra saját otthonuk védelmében vehetők rá, csak ez tud lenni motiváció. A globális cselekvés helyett tehát az otthonvédő, helyben való, egyéni felelősségre építő cselekvés a megoldás, az igazi politikai aktorok pedig a nemzetállamok. 

Az átláthatatlan globális cselekvési tervek csak a bürokráciát és a nehézkességet növelik. Scruton például rámutat: az éghajlatváltozásról és környezetvédelemről szóló nemzetközi megállapodások általában megállapodás nélkül érnek véget, a csalódott zöldek pedig rendszerint Amerikára és Kínára mutogatnak. „A Kiotói Egyezmény kudarca részben annak az amerikai felismerésnek volt köszönhető, miszerint az egyezményt Kína és India csak szimbolikus gesztusok révén tudja betartani, és eszük ágában sincs keresztül vinni azokat az intézményi változtatásokat, amelyek segítségével az aktuális érdekeiket nem tükröző megállapodásokat is be lehetne tartatni velük.”

Emellett „a posztgyarmati Afrika története jól mutatja, hogy amennyiben a kontinens túljut a stagnáláson, és keresztül megy a másutt is végbe ment ipari forradalmon, annak az esélye, hogy az ezzel járó szén-dioxid kibocsátást megállapodásban korlátozzák, egyenlő a nullával.” 

Azaz a nemzetközi megállapodások ritkán teremtik meg a betartásukban való érdekeltséget. Erre mondhatnánk, hogy a csúnya politikusok nem vállalták a betartatást, és emberi kudarcnak vagyunk szemtanúi, csakhogy ha pusztán ezen múlna,  emberi elhatározáson, akkor nemzetközi megállapodások nélkül is meg lehetne oldani az egész problematikát. Scruton számtalan példát hoz arra, miért is nem működik például hatékonyan az EU környezetvédelmi joganyaga.

A klímaváltozás alarmista felfogásával szemben klímaszváltozás-szkepticizmus viszont nagyon is indokolható. Elhiszem, hogy Tóth Gergely örül, hogy végre van egy „tudományos alapú” politikai cselekvési terv, de nincs igaza.

Egyébként a klímaváltozásos aggodalmak már Thomas Jefferson korától, azaz a 18. század végétől jelen vannak – csak jelezzük. A környezetrombolással szemben pedig az ipari forradalom óta ugyanúgy felléptek konzervatívok is, mint radikális baloldaliak – gondoljunk csak Carlyle-ra vagy az amerikai déli agráriusokra. 

A tudományos alapok, melyeket Tóth Gergely emleget, azért nem valóban tudományosak, mert egyrészt szinte napról napra változnak a részletek, például a világ összeomlásának aktuális dátuma; másrészt mert cselekvési tervet nem tud meghatározni. 

Ahogy Jordan Peterson mondta: ezen a területen nagyon nehéz elválasztani a tudományt a politikától. S ha még igazak is a radikálisabb állítások, akkor sem tudjuk igazán, mit kezdjünk a helyzettel. A klímaváltozásra vonatkozó előrejelzések szerinte nagyon megbízhatatlanok, és minél távolabbra projektálnak, annál megbízhatatlanabbak. Ha már ötven évre előre projektálunk, akkor sem tudjuk megítélni annak a hatását, amit most teszünk az ügy érdekében. 

Peterson rámutatott: az ENSZ-nek kétszáz „milleniumi célja” van – szerinte ezek nem „célok”, hanem egy „kívánságlista”, mivel nem lehet kétszáz célt egyszerre megvalósítani, hanem sorrendet kell köztük felállítani, hogy melyik a fontosabb. Az ENSZ azonban nem priorizálja ezeket, mert ha ezt megtenné, azzal magára haragítaná a különböző célok szimpatizánsait – így viszont nem lehet a célokat megvalósítani.

Aztán ott van a vadőr és az állatjogi aktivista konfliktusának problémája – mutat rá Scruton. A vadőr felelősen egyensúlyban tartja egy erdő ökoszisztémáját, például állatok kilövésével. Az állatjogi aktivistát nem érdekli az egész ökoszisztéma egyensúlya, ő azt akarja, ne lőjék le az állatokat. Kaliforniában például valami jelentéktelen halfaj védelme miatt kellett egyszer rengeteg ivóvizet és farmok vízellátmányát az óceánba engedni. 

Röviden tehát: a klímaszkepticizmust nem a populisták találták ki, hanem a neoliberális angolszász jobboldal; a baloldali zöldpolitika tényleg zöld ideológia, mivel a klímapolitikát összeköti a progresszív célokkal; és egy világmegváltó érzés kedvéért eltúlozza a veszélyt; környezetvédelmet és klímavédelmet lehet csinálni globális bürokrácia nélkül is; a klímapolitikának nincs több tudományos alapja, mint bármilyen szakpolitikának; valamint lehet klímapolitikát nemzeti és lokális alapon csinálni.

Köszöntük.