A brit választásokról

Kezdjük azzal, cseppet sem örülök neki, hogy Nagy-Britannia kilép az EU-ból. Ennek egyedül önző, nemzeti oka van: Magyarország nagyon komoly szövetségest veszít. Ettől Johnsonnal még lehet jóban lenni, de teljesen más, ha az EU második legnagyobb gazdaságának vezetője stratégiai társ abban, hogy az egyre erősödő központosítás ellen fellépjen Magyarország és megint más lesz az a helyzet ami (talán) februártól jön.

Boris Johnson felett felesleges laudálnom, ezt Rajcsányi Gellért megtette remek publicisztikájában. A politikában a siker számít, és Johnsonnak nincs mit magyaráznia, elsöprő sikert aratott a szélsőbalos szólamokat úgy pengető Corbyn felett, hogy arra reagálva még tradicionálisan munkáspárti körzetek is konzervatív jelöltet választottak. Nota bene, remélem ugyanilyen balra tolódás lesz majd az egyik fő oka annak is, hogy Trump ismétel, elnézve a demokrata párti kínálatnak a Mágus-szerepjátékban a bolsevista forradalmár avatarját felöltött aspiránsait.

Nem kedveltem David Cameront, tipikus példája volt annak a valójában balos agendákat erőltető, európai értelemben vett konzervatívnak, aki megmutatta, hogy tehetsz te bármilyen engedményt a baloldalnak – lásd a melegházasság konzervatív oldalról történt bevezetését –, attól még ugyanolyan disznóbaszó maradsz, ha éppen beléd akarnak rúgni. Cameron példáján talán pár, eddig ezt nem tudó politikus rájött arra, hogy felesleges hátrálni, mert mögöttük csak a fal van, az arra erősített, már a baloldal által megcsomózott kötéllel.

Szegény, teljesen biztosra vette, hogy a szép sikerrel behúzott választás után majd elsikkad a népszavazás ötlete, de ha nem is, hát bőven elég lesz, hogy kormányfőként a maradás mellett kampányol.

Nem lett elég.

Az EU-tagság megőrzéséről vagy meg nem őrzéséről tartott brit népszavazást – ebben egészen biztos vagyok – a nem is olyan távoli jövőben tanítani fogják. Nem lehet más a sorsa, hiszen ennyire élesen, elfedésektől mentesen, az első sokk lendületétől vezetve még egyszer sem fordult elő, hogy az a baloldal, az a liberális véleménydiktatúra, ami egészen addig a hajnalig magától értetődően zengte a népfölség elvét, egyszerre csak a nép döntése ellen kezdett lázítani.

az urbánus értelmiséget siratta, akiknek egy országon kell osztozniuk ezekkel a szerencsétlen, öreg, műveletlen vidékiekkel. Hadd jegyezzem meg, a hazai tanítványok ez utóbbit még csak most kezdik felfuttatni, és már az USA-ban is szép hagyományai vannak.

Hát mi lett volna itt, ha az az 52 százalék a maradás mellett dönt és a konzervatív oldal jajveszékel, városi világpolgárságot felhozva, a fiatalok befolyásolhatóságát kárhoztatva, egyébként új választást követelve, biztos ami biztos, hátha mégsem így akarták az emberek?

Olyan gúnyos, lenéző hahotázást még nem látott volna a világ, amit akkor kaptak volna a toryk. Kérem szépen, az emberek döntöttek, éltek demokratikus lehetőségükkel, ezt el kell fogadni. És ha nem fogadjátok el, esetleg meg akarjátok ismételni, akkor az önkény emberei vagytok, akik semmibe veszik a választók önállóságát.

Hát nem ugyanez zajlik itthon is? Ellenzéki sikernél a választás tisztasága minden esetben rendben való, ellenkező esetben valamelyik hazai elvtárs által információkkal ellátva – ha éppen nem ugyanő – lehozza egy tisztességes, megbízható, BBC-normatívákkal dolgozó nyugati lap, hogy Magyarországon diktatúra uralkodik.

És csak még egy gondolat, ami a skótokat illeti. Johnson amúgy sem fogja engedni a függetlenségi törekvéseiket egy bizonyos ponton túl, de ha mégis, hát miben bíznak? Hogy teszem azt Spanyolország, az állandó, Katalóniával folytatott küzdelem közben azt mondja, persze, gyertek az EU-ba, szívesen teremtek precedenst a saját kisebbségeim örömére? William Wallace alatt kellett volna jobban küzdeni.