Még nem Vasférfi: Johnsonról és a brit választásról

Új határok születnek, régi falak omlanak le: így is lehetne egy mondatban összefoglalni a brit választás eredményeit. Nagy-Britannia több évnyi küszködés után ki fog válni az EU-ból, miközben otthon politikai térképeket rajzolt át a toryk hatalmas győzelme, bevéve a Munkáspárt eddigi erődjeinek falait.

A tény: kilenc zűrös és kifejezetten buta politikai hibákkal végigcsinált kormányzati év után

méghozzá úgy, hogy csak a fénykorát élő Margaret Thatcher tudott ennél jobb eredményt elérni az elmúlt hosszú évtizedek választásain a toryk számára.

Ironikus, hogy a Vaslady után – Blairtől sorban vereséget szenvedő szürke eminenciások ide, szimpatikus, ámde csetlő-botló David Cameron oda – egy olyan figura hozta ezt az új csúcs eredményt, akit nem igazán lehetne Vasférfinak hívni: Boris Johnson.

Kicsoda Boris Johnson? Már azon kívül, hogy egy török pasa meg orosz zsidók meg német nemesek meg II. György brit és hannoveri uralkodó egyenes ági leszármazottja; és azon kívül, hogy egykor a tényekkel néha, khm, hadilábon álló brüsszeli tudósító volt; és azon kívül, hogy egyébként hatalmas klasszikus műveltségű, ógörögül szavaló, London kultúrtörténetéről sok száz oldalas, csillogóan szellemes könyvet író (olvastam, tanúsítom) filosz; és azon kívül, hogy totálisan szétesett, zűrös életű magánember?

Talán tényleg egy tehetséges politikus? Mégis „csak”

kétszer is megválasztott konzervatív polgármesterként egy full progresszív metropoliszban. És mégis csak ő volt az, aki jobban érezte a brit – illetve legalábbis az angol – néplélek rezdüléseit, és tétjeit a brit EU-kilépésre helyezve a Brexit fő szószólójává vált. 

A 2015-16-ban elkezdett politikai játszmáját nem is a nyári kormányfővé emelkedésével nyerte meg – az akkor egy tory belügy volt –; hanem a mostani, jó időzítéssel bedobott és jól célzott kampánnyal megharcolt választás lett az eddigi tevékenységének megkoronázása – nem úgy értem, sorry, Erzsébet királynő!

A politikai sikert tehát bezsebelte ez a magát túl gyakran ügyetlen, vicces bohócnak maszkírozó homo politicus; ám ne feledjük, hogy Boris Johnson – sikeres londoni városvezetésén túl –

A tory kampány a többi pártéhoz hasonlóan tele volt mindenféle nagyívű ígérgetésekkel, nem rajzolódik ki sem új eszmei, sem új pragmatikus, szakpolitikai irányvonal a konzervatívok részéről. És, vonalas magyarjobbosok, figyelem, Boris egyáltalán nem életmód- és morálkonzervatív világítótorony a progresszió éjszakájában: egykor a londoni Pride-ot rózsaszín kalapot lengetve nyitotta meg, ünnepelve a diverzitást meg mindent, amit Pride idején ünnepelni kell.

Boris Johnson messze van még attól, hogy Margaret Thatcher politika- és korszakformáló nagyságához érjen fel – ahhoz tényleg előbb le kell vezényelnie a szürreálisan elhúzódott Brexitet és utána új korszakot kell nyitnia hazája számára. Hogy erre a munkára képes lesz-e, avagy beletörik a bicskája a gegpolitizáláson és az egyszer jól eltalált ügyön túli munkálkodásba, majd kiderül.

Az viszont biztos, hogy a Munkáspárt eddigi irányvonalának és az azt meghatározó Jeremy Corbynnak vége: a Munkáspárt legrosszabb régi osztályharcos hagyományait az újbaloldali ködevéssel és a mai woke nemzedék légváraival összefércelő Corbyn csúfosan leszerepelt.

A kékgalléros, munkás, alkalmazott, nagyvárosi kispolgári rétegeknek elegük lett az ideológiai maszlagokból, abból, hogy a Labournek mostanra minden(ki) fontosabb lett az egyszeri brit melósnál, miközben azt látták, hogy a pártvezetésnek nincs valódi válasza az őket leginkább érdeklő kérdésre: a Brexitre és mindarra a problémahalmazra, ami őket a mindennapokban a (poszt)indusztrális nagyvárosokban körbeveszi, a munkanélküliségtől a bűnözéshullámig. A Munkáspártnak mindenképpen új korszakot kell nyitnia és újra meg kell szólítania azokat a társadalmi csoportokat, akik eddig legalábbis a kormányzásképes többség közelében tudták tartani a pártot. És ez nem lesz egyszerű feladat nekik a Konzervatív Párt által levezényelt Brexit utáni Nagy-Britanniában.

Persze kérdés, mennyire lesz nagy ez a Britannia a jövőben. A továbbra is EU-párti és a tegnapi választáson ismét nagy erőkkel a Skót Nemzeti Pártot támogató skótok függetlenedése újra az asztalra kerül.

A Johnson-féle toryk, akik mostantól öt évig vezethetik az országot, kategorikusan kizárták az újabb népszavazást; miközben a skót nemzetiek egyre magabiztosabban követelik annak újbóli megtartását. A feszültség növekedése borítékolható. 

És ugyanez várható az északír kérdésben is: az, hogy végül mit fog jelenteni a valóságban a Brexit az északírek számára, még csak ezután fog kiderülni. Írország és Nagy-Britannia között mindenképp szakadás fog bekövetkezni a Brexit miatt, és a mostanra virtuálissá vált ír-északír határ újbóli életre kelése mind az ír nacionalisták, mind az észak-írországi unionisták számára indok lesz a feszültségek felélesztésére,

Az mindenesetre eldőlt: Johnson Britanniája kihajózik az európai kikötőből. Kívánjunk akkor jó szelet a kapitánynak – csak vihart ne, mert azt mi is megéreznénk, és erre végképp nincs szükségünk ezekben a turbulens időkben.