Ruszin-Szendi „mindenkit berántana azonnal”, Lázár nem ajánlana fel magyar fiatalokat idegen hatalomnak: micsoda különbség!

Most, hogy a szomszédban már három éve dörögnek a fegyverek, egyre gyakrabban vetődik fel a sorkötelezettség ismételt bevezetésének lehetősége. Szerencsére nem a kormánynál, amely érdemben a parlament elé terjeszthetné az ügyet. Ám van nálunk meg van egy gyűlésre járó ellenzéki politikus, aki ilyen alkalmakra is szívesen vitt magával pisztolyt a pulcsija alatt, és egy zalaegerszegi fórumon ki is mondta: ha baj van, úgyis

Szörnyű ez a durva kifejezés, amelynek a szinonimái között is csak erőszakos helyettesítő szavakat találunk, mint cibál, ráncigál, huzigál. Amelyeknek szintén közük sincs az önkéntességhez. 

Emlékszem, számomra ifjúkorom legnagyobb lelki nyomását az jelentette, hogy be kell vonulnom katonának. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, pedig a nyolcvanas években szerencsére még a háborús veszély sem fenyegette az országot. Elvben tehát nem kellett attól tartanom, hogy belesérülök, netán belehalok egy „berángatásba”, mégis kapálóztam ellene, mert tök fölöslegesnek tartottam az drága időt. Azt mondja a fiatal író, Róbert Katalin, hogy „a reményben az a szar, hogy kézen fogva rángatja magával a csalódást.” Ez teljesen igaz, mert végül nem volt mese, be kellett vonulnom, ami tényleg maga volt a csalódás. Pápa és Isaszeg adták katonáskodásom két helyszínét. Mivel még egyetem előtt voltam, két évig volt bakancs a lábamon. Bitang hosszú volt. 

Ha minősített alkoholistává akartam volna képezni magam, akkor néhai Szekeres őrnagy kiváló óraadó lett volna. Ő nemcsak mérhetetlen mennyiségben vedelte a sört, hanem képes volt arra is, ha nem bírta tovább tartani, akkor kinyitotta az UAZ ajtaját és a parancsnoki üléséből kihajolva rókázott egy nagyot. Megállni nem volt ideje, mert várták az újabb sörök. Ha pedig ezek után az irodában érte a szükség, akkor szívesen használta a vízcsapot. Mikor egyszer véletlenül rányitottam, egyből rámförmedt: „Min csodálkozik? Az orvosok is a mosdóba vizelnek!” 

Mindezt csak azért meséltem el, mert ha a katonáskodásom piedesztálra emelt semmijéről beszélek,  ilyen és hasonló történek hosszú sora kerül elő, amelyekre nem lehet azt mondani, hogy megérte elfecsérelni fiatalságom két drága esztendejét. Tekintettel arra, hogy leányom van, gyermeki ágon kevésbé érint ma már a honvédség, de nagyon meg tudom érteni a fiús szülőket, amikor ellenzik a fegyveres honvédségi tagságot. 

Napjainkban azonban más a helyzet. Karnyújtásra van a háború és Magyarország az Európai Unión keresztül olyan szövetséghez tartozik, amely pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve támogatja Ukrajnát egy olyan háborúban, ahol csak a vesztes lehet. Naponta ezer ember hal meg a frontokon, akik közé – ha nem vigyázunk – könnyen odakerülhetnek a magyar fiatal férfiak is. Az viszont megnyugtató, hogy Lázár János Sárospatakon kijelentette, 

Miközben tudjuk, hogy Németország, Svédország, Horvátország fegyverkezik és sorkatonaságot állít vissza, a lengyelek pedig kétszázezerről félmillióra akarják a katonák létszámát felemelni. Lázár megkérdezte: 

Jó hallani ezt a józan gondolkodást és tudni azt, hogy minden esély meg van rá, hogy Orbán Viktor 2026 áprilisa után is vezeti az országot. Mert a Tisza Manfred Weber szövetségese, az Európai Néppárt tagja. Nem tehet mást, csak azt, amit parancsba kap. És azért kampányol, hogy a magyarok rá szavazzanak, az ország álljon az Unió, így a háború mögé, pénzzel, paripáva, fegyverrel.

Hogy is mondta Gyurcsány Őszödön? 

(Fotó: Kiss Dániel – MTI/MTVA)