Valamit az Életről, halottak napján

„Boldogok a halottak, akik az Úrban
halnak meg mostantól fogva.
Bizony – azt mondja a Lélek –, mert
megnyugosznak fáradságuktól
és cselekedeteik követik őket.”
(Jelenések könyve 14:12-13)

Szerettünket a halála után is szeretjük. Apám váratlanul ment el, egyetlen estén láttam betegen, gyöngén az infarktusa után, másnap reggel arról értesültem, meghalt. Ezért vissza-visszatérő álmom lett, hogy betegen látom. Álmomban kitágult, rögzült a betegségének ideje, vele a kétely és a remény egyensúlya. Meghal? Meggyógyul? Nem dőlt el semmi, ezt a hazugságot élem álmomban. Az agy, a lélek, leválva a tudatomról, így próbálja alvásom közben, „stikában”, kompenzálva akár, feldolgozni a kényszerű elválást, és azt, hogy nem tudom többé hova tenni, nem tudom kölcsönösségben, kommunikációban megélni az iránta érzett szeretetemet.

Életem új, hozzá már nem kapcsolódó emlékei valamelyest sápasztják apám emlékét, hittel viszont abban erősíthetem magam, hogy csak látszat-elintézetlenség van itt. Nem a halál ragadta el, Isten vitte el. Nincs biztosítékom az üdvösségére, de bízom abban az Istenben, aki látta kis faluja templomában áhítatos ministráns gyerekként, látta, hogy bár kimosta belőle a kommunista rendszer a vallást, azért továbbra is a tisztaságot, igazat kereste meg-megújulva, és akin tudott, segített „vezető beosztásában”, otthon is a maga kedvtelését de sokszor hátra helyezve.

Viszont akármilyen kedvesek is nekünk az eltávozott szerettek,

Nemcsak azért, mert ők lényegi – lelki – valóságukban nincsenek is ott. Fogjuk már fel: még egy kis iramodásnyi idő, és megáll a mi földi életünk filmje is. És akkor elmondhatjuk-e odaát, hogy „az Úrban haltunk meg”? Az örök Odaátnak melyik tartományában nyitjuk fel a szemünket? Itt kell választ adni a kérdésre, Kit, mit választunk. Ebben a ki tudja meddig, de még működő porhüvelyben dől el örökkévalóságunk minősége, „minéműsége”. Lebeszélhet-e minket az Isten-keresésünkről, Isten melletti döntésünkről, a Hozzá való tettleges hűségről a sokszor szórakoztatással szétszóró, mondjuk akkor úgy: szétszórakoztató Sátán? Elvonhatja-e figyelmünk saját üdvösségünk munkálásáról? Elvonhatja-e arról, hogy másokat, körünkben élő személyeket is mentsünk attól, hogy végtelenítsék a maguk vesztére az itt még fájdalomcsillapított, fűszeresen kábító, pillanatnyi örömöket is kínáló, de akkor majd kiteljesedő, lecsupaszodó Poklot, ahol nem lehet végül megnyugodni, de még csak megsemmisülni sem?

melyeket magunkkal vihetünk a fenti ige tanúbizonysága szerint?

Miután, apámnál is régebben, egyik nagymamám halt meg, a tágabb család összejött az emlékére, dobozok, zacskók kerültek elő, elosztottuk leveleit, képeit. Megrökönyödve kaptam vissza azt a fotót, amelyet magamról neki ajándékoztam, ülök Gyimesben az ezer éves határon egy sziklán, „megdicsőült” kamaszként. Semmit, a szeretettel adott képemet sem vihette a túloldalra, az visszahárult rám, arra az élve maradt személyre, aki nem maradhat felelőtlen, feladattalan kamasz. Tárgyak, dolgok tehát nem, csak a földi korunkban elvégzett nemes cselekedeteink követhetnek minket. Ugyan nem előttünk mennek, nem azok nyitják meg nekünk a Menny ajtaját, hanem az elkért, elfogadott kegyelem, de a tetteink, ha Isten-hitünk fakasztotta, örök érvényűek. 
Gyanítom, amikor Jézus azt a látszólag képtelenséget kérte, hogy földi életünk során a mennyben gyűjtsünk kincseket, az Isten kinyilatkoztatásával való foglalkozás mellett a hitetlenségünket meghaladó cselekedetekre is gondolhatott.

Ha már lélektani törvényszerűség szerint megtakaríthatatlan a „gyászmunka”, legyen az a tartalma, hogy

S a további életünk? Pál apostol fejezte ki legjobban, milyen eltökéltségre van itt szükség: „Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Filippi3:13-14) Hiszen nem Jézus mondta magáról, Ő a Feltámadás és az Élet?