Rettegés és remény között: a klímaváltozás érzelempolitikája

„A klímaváltozás nem csak szenvedéssel és nehézségekkel, hőhullámokkal és vízhiánnyal fenyeget, de azzal is, hogy a modern világ embertelen volta immár nem csak a híradók kényelmes távolságából kerül a szemünk elé, hanem teljes testi valójában bekopog az ajtón, és felhív minket, hogy válasszunk: emberség és embertelenség, zárt határok és szolidaritás, a szűkös erőforrások kisajátítása és elzárása avagy igazságos szétosztása között. A klímaváltozástól való félelem e kettős kihívástól való félelem: hogy egyszerre kell nehezebben és jobban élnünk. Miben reménykedünk tehát? Abban-e, hogy a klímakatasztrófa elmarad, és mi élhetünk tovább ugyanúgy, ahogy eddig, hogy nem kell szembesülnünk a szolidaritás és igazságosság kihívásával, hogy életszínvonalunkat is megőrizhetjük, hogy minden marad a régiben? Ez lehetetlen és ebben reménykedni irracionális.

Ha azonban abban reménykedünk, hogy a ránk váró nehézségek közepette képesek leszünk jók lenni, hogy képesek leszünk a közös cselekvés erejét a globális felmelegedés kihívásai közepette is az igazságosság és a szolidaritás érdekében mozgósítani; hogy képesek leszünk közös akarattal gátat szabni a természet rombolásának és az ember ember általi kizsákmányolásának – melyek egyazon érem két oldalát jelentik –; hogy képesek leszünk társadalmainkat olyan módon újraszervezni, hogy az egyik ember rövidtávú előnyei ne csakis a másik alávetése és kihasználása arán legyenek előmozdíthatók; hogy végtére is élhetünk egy talán szerényebb, dolgosabb, de egyenlőbb és szabadabb társadalomban – e célok olyan értékesek és fontosak, hogy cselekvésünket mindig érdemes lesz feléjük fordítanunk, köréjük szerveznünk: mindig helyénvaló lesz megőriznünk a reményt.

A klímaváltozás érzelempolitikája összetett problémákat vet fel: félnünk kell, igen – ez a félelem óvatosságra int, és segít megértenünk a kihívás súlyosságát. Érdemes a legrosszabb forgatókönyveket a szemünk előtt tartani, tudni, mi várhat ránk, ha nem vigyázunk. E forgatókönyveket bizonyosságként kezelni azonban helytelen és visszaélés azzal a természetes félelemmel, amelyet a klímaváltozás kihívása joggal kelt bennünk.

A klímakatasztrófa elkerülésére, vagy ha ez már lehetetlen, úgy a károk enyhítésére, az egymás megsegítésére való erőfeszítéseinket nem a pánik és a rettegés kell, hogy vezesse – ez a józan félelemmel szemben elhamarkodottságra és a valóságos helyzet helytelen értékelésére indíthat, ami a klímakatasztrófa körülményei közt emberéletekbe kerül –, hanem a remény.

A remény, amely nem az abban való bárgyú vakhitet jelenti, hogy minden rendben lesz, hanem azt, hogy cselekvésünket, közös, politikai cselekvésünket annak a meggyőződésnek a fényében irányítjuk, hogy egy jobb, igazságosabb, szolidárisabb, szabadabb világ – egy világ, amelynek létrehozása a klímakatasztrófa elkerülésének vagy mérséklésének elengedhetetlen feltétele – lehetséges. Azaz bármilyen valószínűtlen is, érdemes küzdenünk érte. A klímaváltozás érzelempolitikájának feladata e meggyőződés kialakítása és életben tartása, hogy az útmutatóul és kiindulópontul szolgálhasson a cselekvésünkhöz.”