Mi történik Chilében?

Chilében nem rendkívüli – némely híradáshoz fűzött megjegyzés ellenében – az, hogy az emberek törnek, zúznak, a rendfenntartók ellen fellépnek.

Általában ez arrafelé a hagyomány.

A mostani helyzet különlegessége abban rejlik, hogy az előző elnöki adminisztráció által elindított „közjó-leszivárgás” megakadt és nem vált általánossá.

Ez pedig a fagyoskodó tömegek (a chileiek többsége ugyanis nem él fűtésrendszerrel ellátott házban) számára a hagyományosan a gazdagok és nagyon gazdagok számára előnyöket biztosító jobboldali politikával szemben a pohár beteltét eredményezte.

De nem lehet azt sem írni, hogy forradalmi a hangulat. A hangulat inkább a szociális lázadásé.

Forradalom akkor lehet, ha a szegények és az elnyomott őslakosok (vannak legalább tízmillióan egy tizenötmilliós városban) politikai követeléseket kezdenek megfogalmazni, és a társadalmi igazságosság régi és újbaloldali szövegeit fogják a chilei és mapuche zászlókra tűzni.

Ahhoz viszont az kellene, hogy a chilei nép – amelyet makroszinten inkább nem szolidárisnak ismertem meg – szolidáris legyen egymással. Erre utaló jelek már vannak (lásd a meneteket országszerte), de ez még nem az az összefogás, ami Magyarországon 1956-ban volt.

1973-mal sem indokolt a párhuzam az óceán túloldaláról: a katonaság ugyanis nem a fennálló rendet akarja megdönteni, hanem éppen a mostani „Allende” mellé állt. Egy-két dezertőr pedig még annyira sem fogja összekuszálni a szálakat, mint tavasszal Venezuelában az a pár tucat nemzeti gárdista Guaidóhoz való átállása.

Az viszont biztos, hogy

Pinerának ezért alaposan fel kell kötnie a politikai gatyáját, ha nagyobb véráldozat nélkül ki akar jönni a helyzetből. Mert eddig csupán a szerencsén múlt, hogy nem haltak meg százak, mint a kontinens másik végén évek alatt.

De Chile érdeke az, hogy ez így is maradjon, és a társadalom problémáira ne erőszakkal és halálos áldozatokkal válaszoljanak a chileiek.