„A könyvet olvasva azt éreztem, a megírása egyfajta gyászmunka. Így dolgoztad fel a Fideszből való kiábrándulásodat?
Amikor elkezdtem írni, már túl voltunk annak a médiavilágnak az összeomlásán, amelyet ismertem. A Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót azonnal bezárták a választások után. A Heti Válaszban elhitették velünk, hogy van menekülőutunk, ám ez kamu volt. Nem volt esélyünk, de legalább tudtunk még egy kicsit kínlódni. Aztán elmentem augusztus elsején a Szabad fogás új évadának első felvételére a Hír TV-be, ahol lepattantunk a Valton Security embereiről a bejáratnál. Az volt az a pillanat, amikor bennem megszűnt létezni az a médiavilág, amit ismertem. Ültem otthon a teraszon, nyitott laptoppal, és tényleg nem emlékszem rá, hogyan, de elkezdtem írni.
Tizenhat évesen lettél párttag. Nem léptél még ki a Fideszből?
Nekem a Fidesz-tagság mellékes. Nagyon fiatal voltam, nagyon lelkes és nagyon igazunk volt, amikor 1989-ben a Fidesz-alapszervezetet megalapítottuk. Aztán már nem voltam aktív. Az, hogy Fidesz-tagként csalódtam-e, mellékes, mert a tagságom olyan, mint a Plútó a Naprendszerben: már el is felejtettem, hogy tag vagyok. Ha véget kell érnie ennek a történetnek, rakjanak ki. Vagy ne. Lépjen ki a párt!
Mi tette be végleg a kaput?
Az Elios. De akkor még nem volt se megírva, se kinyomozva. Hallottunk róla fideszes körökben, milyen pompás üzleti sikerek vannak. Azt gondoltam, ez nem történhet meg. Addigra, amikorra az orosz közeledés érzékelhetővé vált, már kifelé tartottam a szisztémából. Nekem a tovarisi konyec meghatározó élmény volt. Ezért is lettem jobboldali. A rendszerváltás előtt néptáncosként Nyugat-Németországba jártunk fellépni. Ha az ember Münchenből Sátoraljaújhelyre ér haza, feltesz kérdéseket. Én az kérdeztem, Magyarországról ki lopta el a színeket, az egyéniségeket, miért szomorú mindenki.
Most ugyanúgy feltehetők ezek a kérdések.
Igen, megvalósul az, ami ellen küzdöttünk. És pont a Fidesz valósítja meg.”