Euró – álom és valóság

„Idén »ünnepelhetjük« az euró bevezetésé­nek huszadik évfordulóját, de kevesen örven­deznek, sőt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Matolcsy György egyenesen azzal a véleményével sokkolta az euró híveit, hogy a Finan­cial Times hasábjain kijelentette: az euró bevezetése hiba volt, és meg is magyarázta, hogy miért. Két évtizeddel az euró bevezetése után a közös pénz alapjai még hiányoznak, ehhez kellene egy közös költségvetés, ami a GDP 15–20 százalékát is eléri, továbbá egy közös pénzügyminiszter, a hozzá tartozó minisztériummal.

Amit Matolcsy mond, az igen bátor, ám nem új állítás. Minden, a nemzetközi pénzügyekhez értő közgazdász számára jóval
az euró bevezetése előtt világos volt, hogy az nem fog működni, pontosabban olyan gazdasági és ebből fakadó politikai feszültségeket fog okozni, amelyek – szemben az euró bevezetésének céljával – nem az európai integrációt fogják elősegíteni, hanem éppen hogy gátolják azt. E problémát talán a legvilágosabban Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdász fogalmazta meg egy, a The Wall Street Journal által vele készített és 1997. június 20-án megjelent interjúban: »Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendő mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechaniz­mussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni.

A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.«

Milton Friedman jóslata pontosan beigazolódott, az euró bevezetéséből fakadó egyensúlyzavarok szembeállították egymással az unió eurót bevezető tagországait, aminek legmegrázóbb példája az, ahogy Görögországgal a német és francia hitelezők elbántak.
De nemcsak az amerikai közgazdászok, hanem az európaiak is világosan látták, hogy mi lesz az eredménye az euró bevezetésének. Például 2006-ban – amikor még úgy általában az euró sikeres bevezetésének örvendeztünk – Paul De Grauwe, a Leuven-i Katolikus Egyetem professzora a De Morgen nevű belga napilapnak adott interjújában Olaszországon mutatta be az eurózóna tarthatatlanságát.

Jelenleg – mondta De Grauwe – az olasz árszínvonal húsz százalékkal magasabb a kelleténél, ami rontja Olaszország nemzetközi versenyképességét, ennek következtében az ország kereskedelmi egyenlegét és fizetési mérlegét. Az euró bevezetése nélkül Olaszország leértékelhetné valutáját, ami megoldaná ezt a problémát. A közös valuta mellett e cél elérése érdekében súlyos költségvetési restrik­ciókat kell foganatosítania, amelyek magasan tartják a munkanélküliséget és kiélezik a társadalmi feszültségeket – hangsúlyozta.

Azóta tudjuk, hogy Silvio Berlusconi játszott a gondolattal, hogy Olaszország kilép az eurozónából, de akkora volt az ellennyomás, hogy nem merte megtenni. Hasonlóan Matteo Salvini is foglalkozik a gondolattal. És ezzel
a problémával minden gyengébben fejlett ország szembe fog kerülni, ha az eurót Brüsszel vagy a hazai liberálisainak nyomására bevezeti.

Paul De Grauwe-nak egyébként az volt a véleménye (és feltehetően ma is az), hogy Európa számára hosszú távon csak a szabadkereskedelmi övezet a reális alternatíva, mert illúzió azt hinni, hogy létrehozható egy olyan politikai unió, amelyben olyan mértékben osztják újra a jövedelmeket, hogy az kompenzálja a fejletlenebb térségeknek az euró bevezetéséből származó problémáit.”