A hierarchia és a káosz között, avagy a demokrácia kísértése

 A társadalmi gyakorlatban a demokráciát szinte mindenki bírálja, értékeli – sőt, egyéni elképzelései vannak annak optimális alkalmazásáról. Ahány ember, annyi stílus – ahány polgár, annyi demokrácia. Felvetődhet a kérdés: egyáltalán a demokrácia a társadalom rendező szerkezeteként fogandó fel, avagy csupán a hatalom gyakorlásának amolyan jelzője volna. Amennyiben jelző, felfelé és lefelé is fokozható az értékskálán. Hasonlóan vagyunk vele, mint a liberalizmussal: az sem jelent állandó szilárd értékrendet. Mint ez a politikai fogalmaknál gyakori jelenség, mind a demokrácia, mind a liberalizmus értelmezése ideológiai megközelítés függvénye. Groteszk, sőt abszurd tehát a politikai szóhasználatban a demokratikus ellenzék fogalma, a demokratikus jelző laza alkalmazása a különböző megnevezésekben.

Az ellenzék így mintha a saját látószögéből kizárná a demokratikus többséggel megválasztott hatalmi csoportok (pártok) demokratikus jellegét, hiszen velük szemben önmagát magasztalja egyetlen demokratikus szerveződésként.  Még inkább

főleg megalakulásának előzményei, rövid kalandos története és a vezetőinek viselt dolgai ismeretében. A csúsztatott pártnevekre emlékeztet a feledhetetlen modell, amikor a kisebbségi csoport önmagát „bolseviknek” (bolsoj = nagy) a velük szembeni többséget „mensevikenek” (mensij = kisebb) nevezte el még a szovjet sötétség birodalmának születésekor. Ennyit takarnak tehát a pártmegnevezéseink.

„Csak a felvilágosult népeknek volna megengedhető a demokrácia. de talán mélyfilozófiai megfontolások állnak a népről alkotott baloldali véleményanomáliák mögött”; John Stuart Mill, a liberalizmus egyik atyjának a véleménye szerint tehát eleve gond van a demokrácia fogalmával, mert változékony értelmezése a tudatos félrevezetések végtelen lehetőségeit feltételezi. A mindennapi demokratikus gyakorlatok variációival kapcsolatban fokozhatjuk szkepszisünket a Winston Churchillnek tulajdonított aforizmával: „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozott”. 

Mill is, Churchill is tehát tapinthatóan elégedetlen volt az éppen aktuális demokráciagyakorlat tökéletlenségével, a társadalmak képzelt és a valódi országok kormányozhatósága igézetében. Bennük is kísértett a hierarchia természetes megváltozhatatlan logikája, amelyet könnyedén vissza lehet vezetni akár a teremtés adott rendszerére, illetve az evolúció eddig ismert törvényszerűségeire. De a hierarchia bilincse azonban az emberi szabadságvágy kreatív szellemének hosszabb távon elviselhetetlennek tűnik. Az emberi szellem önkéntelenül sosem fogadna szót sem az isteni parancsoknak, de az evolúció kikerülhetetlen következményeit sem viseli el lázadozás nélkül. Erre lehetne olykor gyógyszer, olykor kábítószer a demokrácia labirintusa? A kérdés mindig az volna, hogy passzívan szemléljük a demokrácia hatásait, amolyan se vele, se nélküle szkepszissel, avagy törvényszerűségeit formálni, mértékkel adagolni próbáljuk.

illetve, meddig lehet elmenni „időről-időre” a demokráciával, mint társadalomrendező próbálkozással. Egyáltalán, a demokrácia gyakorlása erősíti e a társadalmakon belül a polgári megvilágosodást?

Már az athéni demokrácia születésekor is gondok jelentkeztek. I. e. 508-ban Kleiszthenész teljessé akarta változtatni a korábbi vezetési módszereket, javítani kívánta a demokráciát az ókori görög Athén polgárai számára. Bevezette a cserépszavazást, hogy általa megakadályozza a türannisz uralmának a lehetőségeit (6000 szavazat kellett az érvényességhez), s a legtöbb szavazatot kapó türanniszra száműzetés várt. A következmények igazságosságát és gyakori túlkapásokat itt most nem részletezzük, róluk szólnak az ógörög történelem krónikái és poliszi /városi/ legendái. Majd Periklész (Kleiszthenész unokaöccse) sztratégoszként a jogok szélesebb biztosítását akarta elérni.

Az ismereteink szerint Periklész az athéni demokrácia egyik meghatározó úttörője volt. A korabeli demokrácia játékszabályai szerint ez a kísérlete neki is csak részben és ideig-óráig sikerült. Periklészt már Thuküdidész a kortárs történetíró,  „Athén első polgárának” nevezte. De Periklészt talán mégis csak a pestis végzete mentette meg a végső megaláztatásától. Szókratésznek viszont nem volt ilyen „szerencséje”.

Ismerős e vád? Mostanában is felelőtlenül használjuk e fogalmat, anélkül, hogy a populizmus eredeti jelentését, a nép szolgálatát, figyelembe vennénk. Igen, ahogyan szintén ismerős bírálat lehet a mai hatalom gyakorlása is a reávetülő korrupció árnyéka okán. Periklész közpénzből finanszírozta a nagyratörő építkezéseit az Akropoliszon, (a Propülaiát, a Parthenónt sőt még Pallasz Athéné aranyszobrát is).  A támogatásból Periklész barátja, Pheidiasz mesterműveket alkotott. Ángelosz Vláhosz görög akadémikus szerint ez volt a történelem egyik legnagyobb sikkasztása, ami azonban lehetővé tette az ókori világ néhány legkiválóbb művészeti alkotásának létrejöttét.

Elgondolkodhatunk azon, hogy a hatalomba jutott ember eleve tökéletlen, még az önmaga választotta szabályokat sem képes tökéletesen betartani, illetve azon is, hogy a nagy személyiségek maradandó eredményeit a tömegek véleménye általában besározza.

Platón ezért nem volt nagy véleménnyel a demokráciáról, amely belső törvényei sokirányú társadalmi elvárások folytán előbb-utóbb óhatatlanul kitermelhetnek egy türannoszt. Szerinte a „a túlságos szabadság szolgaságra vezet”. Az episztokrácia (a szakértők uralma) lett tehát értelmezése alapján az új nookrácia (a törvények uralma a törvénytiprással szemben). Azt a platóni elképzelést, amit „a bölcsek arisztokráciájaként” szoktak emlegetni, nookráciának is nevezzük, aminek útjai tapasztalataink szerint, bizony nem kiszámíthatatlanok. Gondoljunk az úgynevezett szakértő kormányok működéseinek kétséges eredményeire ... „A demokratikus állam működésének számos ponton előfeltétele a bürokratikusan működő hatósági jogalkalmazó közigazgatás.” (Gajduschek). A bürokrácia demokráciát romboló hatásait itt most nem részletezzük.

Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a demokrácia olyan üzlet, amelyben mindenki rosszul jár. Ezt állítja Brennan Against Democracy című könyvében. Gondolatmenete a demokráciával való elégedetlenséggel kezdődik, de sem az elmélet, sem a kifejezés nem kizáró értelmű, így nyugodtan konstruálhatunk olyanokat, mint az episztokratikus demokrácia (ez az, amire Brennan is javaslatot tesz például azzal, hogy illessen meg mindenkit a szavazati jog, de legyen, akinek többet ér a szava).  Brennan szerint a demokráciában eleve kódolva van az ellenségeskedés. Ennek ellenére továbbra is leleményesek vagyunk a fogalomalkotásban a demokrácia ürügyén a szavazópolgárok megtévesztésében. Ennek érdekében például: népi demokrácia, szocialista demokrácia, liberális vagy illiberális demokrácia, demokratikus koalíció és még sok vidám új (akár országonként másképp értelmezett terminus technikus) fogalomvariáció ragasztható össze…

– így a tájékozatlanság, fake news, a manipulációk jelentősen torzítják, félreértelmezik a szavazás végeredményeit, illetve a szavazók eredeti szándékait. Thomas Hobbes, a 16-17. századi angol filozófus szerint az ember természetes állapota a széthúzás: „Amint lehetőségünk adódik rá, megpróbáljuk legyőzni a többieket, ezáltal minél előnyösebb helyzetbe juttatni magunkat.” Ezért van szükség szerinte a szuverénre, a Leviatánra, a halandó Istenre – vagyis a keménykezű uralkodóra, mert „ő majd megfékezi az emberek önző, erőszakos vágyait, és rendre, a hierarchia szabályaira kényszeríti őket”. 

Manapság ezt a szerepet nyilvánosan már egy politikus sem vállalja fel. Pedig a mai gyakorlatban is a demokrácia próbája lehetne a személyes azonosulás jelensége. A politika mintha kedvelné az alibizmust. A szavazó polgár is rejti véleményét. Tart a „demokratikus következményektől”. Az igazság és rendkereső szándékunk a tudatunk alatt is a hierarchia felé tolódik el. Írásában Kiszelly Zoltán is az Allensbach Intézet friss kutatására hivatkozik, ugyanis a német válaszadók háromnegyede, 78 százaléka nem mer nyilvánosan politizálni… A Shell Ifjúsági Kutatásban a 12-25 éves válaszadók 68 százaléka is úgy érzi, hogy egyes témákról nem lehet szabadon beszélni. Az FDP elnöke meglepődött, amikor a migráció korlátozásáról, vagy az autóipar jövőjéről és adócsökkentések szükségszerűségéről beszélt egy kampánygyűlésen, hogy utána milyen sokan gratuláltak bátorságához. A Bild idézi Werner Patzel politológus véleményét,  „természetesen mindenki szabadon elmondhatja véleményét, legfeljebb el kell viselnie a következményeket. A tudat alatti vágyunk uralja szándékainkat a hierarchia felé, avagy csak simán gyávák vagyunk.”

És most a gyávaságra egyértelműen ne tekintsünk elutasítóan. Márai szerint is a gyávaság lehet a túlélés, a további munkálkodás biztosításának etikus eszköze. Etikai értékeit a mérték határozhatja meg, hasonlóan a demokráciához. A demokrácia – idézi Kaplan Alexis de Tocqueville, francia filozófus gondolatmenetét, nem valami önmagában való „helyes rendszer” vagy érték.  Nem úgy kell rá tekinteni, mint mondjuk egy festményre, ami esztétikai szempontból lehet értékes, hanem egy társadalmi fejlődési folyamat terméke, mindenféle morális érték nélkül. Mérték és mértéktelenség szempontjából valóban túlkapások voltak és lesznek.

Ilyenek Fukuyama és Marx gondolatai (jóslatai), vagy a bigott vallások túlkapásai – a megváltás emberi, tehát eleve hamis kísértése.

Zátonyra futnak a neoliberális vagy marxista, poszt-marxista utópiák, mint ahogy Savonarola bigott vallási diktátuma is tragikusan megfeneklett. Rend helyett káoszt teremtenek, ahol majd a reménytelenség újabb utópiákat ellik. A demokráciát tehát, titokban vagy nyilvánosan a káosz foga rágja.

„Bizonyos hitek, meggyőződések, szabályok, szokások, hagyományok, közmondások és elvek elegye; egyik részük politikai, a másik társadalmi, a harmadik morális természetű; s mindezek valamilyen meghatározott kormányzat, modus vivendi, vagy államforma irányába mutatnak” – véli John Henry Newman.

Heidegger viszont nagy ökológiai érzékenységgel állapítja meg, hogy a modernitás (vagy ha a nevén nevezte volna: a kapitalizmus) a természetet lényegétől megfosztott, és a termelés és kitermelés céljaira korlátlanul felhasználható nyersanyagállománnyá redukálja.

Hamvas Béla arról ír a A király és a népben (Scientia sacra), hogy kétféle közösség van jelen, pontosabban egymással szemben. A természet rendjére épülő és a hierarchikus közösség (elvetése!) a materializmus alaptévedése. A ház nem téglából lesz, hanem tervből. Egy tégla halom viszont sohasem rendeződik „magától” össze tervszerű építménnyé.

Akkor is adott, ha akarjuk, akkor is, ha nem akarjuk. Tagadni lehet, ebből lesz a káosz és anarchia. A hierarchikus rendet alkalmatlanokkal is fel lehet tölteni, ebből lesz a válság. Eltüntetni nem lehet. Tudomásul lehet venni, és annyit lehet csinálni, hogy a megfelelő embert állítjuk a megfelelő helyre. Vagyis a demokrácia paradoxonja a hierarchikus természetben élő ember és a társadalmi környezet kreatív (a változó demokráciakoncepciók) ütközéseiben érhető nyomon. A demokráciának, mint ahogyan a liberalizmusnak, nincsenek megváltozhatatlan törvényei. A természet hierarchiája viszont emberi mértékkel változatlannak, állandónak tűnik. Az ember alkotta társadalmi szerkezetek, hipotetikus modellek a legjobb jobbító szándékok esetében is csak kompromisszumok mentén alkalmazhatóak – akkor is csak ideig-óráig. Ez lehetne tán a módszer a gondolkodásunkban, tervezéseinkben, sőt változó világképünk alakításában a sorsunkra veszélyes dilettantizmus elkerülésére, vagy csupán fajlagos ritkítására, szűrésére.

Lánczi András a politikai realizmusról szóló, angol nyelvű kötetében (Political Realism and Wisdom, Palgrave-McMillan, 2015) rámutat: a világnak alapvető sajátossága, hogy ki nem küszöbölhető feszültségek, konfliktusok jellemzik. Ez a feszültség a sokféle demokráciának is sajátja, minthogy rendre szembe kerül az emberi természettel és a természet rendjével.