A vidék (ön)kormányzata

„Az elmúlt két hónapban tudatosan figyeltem az urbánus-népi törésvonal kikristályosodását több 5000 fő alatti vidéki településen. Elég meredek kijelentés, de azokon a borsodi és szabolcsi  kistelepüléseken, ahol a szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi és gazdasági mutatók »Európa harmadik világát« teremtik meg, nem beszélhetünk demokráciáról.

A nyomorba züllesztett vidéki mindennapokban a politikai szabadság nem tud autonóm módon érvényesülni, mert az egzisztenciális félelem és az önkormányzattól való gazdasági függés a közmunkán keresztül gátat szab a szabad választásnak.
A jelen vidéki közösségek állapotát nem érthetjük meg a közmunka hatásainak ismerete nélkül. Hiába csökkent 2014-2017 között közel tíz százalékkal a gyermekszegénységi arányszám, bármennyire is növekszenek a bruttó átlagfizetések, a gazdaság javaiból, előnyeiből több nagy társadalmi csoport kimarad. Ők azok, akik a rossz oktatásuk eredményeképpen és a lakhatási válság miatt még a munkaerőhiányt sem tudják kihasználni. Így a 22.600 forintos álláskeresési járandóság helyett a relatíve magasabb közmunkabér jelenti számukra az egyetlen munkalehetőséget.

Pár mondat erejéig nézzünk vissza néhány kormányzati szociálpolitikai intézkedésre a közelmúltból, amikről az ellenzéki pártok szakpolitikusainak határozottabban kellett volna a közvéleményt informálniuk. Az utóbbi időkben a kormány, hogy a piaci munkák felé terelje az embereket, szándékosan igyekezett növelni a jövedelmi különbségeket a közmunkások és a társadalom többi tagja között. 2011 óta 63%-kal emelkedett a bruttó minimálbér, míg a közmunkásoké csak 15%-kal. Az még szomorúbbá és elfogadhatatlanabbá teszi a helyzetet, hogy ha a jövedelmek vásárlóerejét nézzük, 2011-2018 között 17,7%-kal növekedtek az árak, így hiába emelték 15%-al a közmunkások fizetését, az jelenleg kevesebbet ér.”