A politikai hagyomány hiányáról

Veszprémy László Bernát nagyon érdekes cikket írt a Mandinerre Wass, Tormay és a többiek – mit kezdjünk az irodalmi árokásással? címmel.

A szerző azt igyekszik – és sikerrel – bizonyítani, hogy a jobboldali közönség nem kis része voltaképpen beleszorul a számára ikonikus szerzők (Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cécile és Nyirő József) körüli csatározásokba, és e mellett nem marad érzékenysége a múlt más fontos kérdéseire. Látható módon a kiegyensúlyozott elemzés szándékával ezt írja például: „Amilyen vehemenciával támadják a szerzők életét gyakran semmilyen szinten nem ismerő baloldali publicisták ezt a négyest, ugyanolyan lelkesedéssel védi meg őket a jobboldal, mindenfajta eltérést, különbséget és egyéni jellegzetességet elmosva a szerzők között”. Majd kicsit később így folytatja: „védelmezésük során az egybemosásuk éppen annyira káros, mint az őket érő alaptalan vádak”, mert a négy szerzőnek nagyon különböző volt a viszonya magához a Horthy-rendszerhez, a nácizmushoz, a nyilasokhoz és sok egyéb kérdéshez.

De itt jön az igazi érdekesség: „A fenti eltérések persze mind láthatatlanok, ha pozitív előjellel ellátott, jobboldali négyesfogatként tekintünk ezekre a szerzőkre. Mit is gondolunk akkor a két háború közötti társadalomról? A dualizmusról vagy Trianonról? A múlt század során tapasztalt antiszemitizmusról vagy a kommün okairól? Esetleg a német megszállásról és a nyilasokról? A jelek szerint semmit, hiszen akkor nem lenne egyszerre felvállalható négy ennyire eltérő nézeteket valló szerző. A fenti négy szerző kritikátlan méltatása lehetetlenné teszi koruknak és hibáiknak megértését, de akár a magyar jobboldal identitásának józan meghatározását”. 

A gondolkodási irány jó, hiszen valóban az a kérdés, és a felé irányítja az olvasó figyelmét:. mi van az irodalmi vitákon túl?

S az, hogy Veszprémy cikke egyáltalán megíródott, számomra a jobboldal egyik lényegi problémáját jelzi: a politikai hagyomány bizonytalanságát. Tünetértékű ugyanis, hogy a magyar jobboldal, ha történelmi témák kerülnek szóba, irodalmi kérdések körül forog. A felsorolt szerzők irodalmárok – mellékes most, hogy milyen minőségűek. Egy politikai irányzatnak azonban (mint amilyen a magyar jobboldal) identitását nem régi irodalmi figurákhoz való viszonyon keresztül kell meghatároznia. Végeláthatatlan és megnyerhetetlen vita, hogy a fenti négy irodalmi alak közül ki volt kinél antiszemitább vagy ki volt kinél magyarabb. Ezzel szemben ami valóban fontos, az a politikai hagyomány megalapozása.  

Veszprémy is ír arról, hogy a mai jobboldalon valamilyen képnek lennie kellene a dualizmusról és a Horthy-rendszerről. De vajon mennyire ismeri e két korszakot a hazai jobboldalnak az a része, amely a politikát szellemi oldalról formálja? Nyilvánvaló, hogy nem az átlagos választókról van szó, hiszen az átlagos választók jellemzője, hogy általában nincsenek jól tájékozódva.

A politikai döntéshozatalról? A parlamentarizmusról? A pártpolitikáról? A politika és a társadalom kapcsolatrendszeréről? Azaz vastagon politikai kérdésekről. 

A dualista korból Széll Kálmán a 2010-es évek elején előkerült? Hová tűnt? És ha előkerült, mi okból került elő? Ha eltűnt, miért tűnt el? És hogyan áll a jobboldal más korabeli politikusokkal?

A korszak tele van szerzőkkel, akik például liberalizmus és nemzeti elv társításáról írnak. Az illiberális mai önmeghatározás hogyan viszonyul a magyar gondolati hagyomány e rétegéhez? Felvállalja a mai jobboldal a régi nemzeti liberális hagyományt, avagy a mai korszak igényei szerint ezt is meghaladja, s ahhoz a katolikus-keresztény politikai hagyományhoz kapcsolódik, amely a 19. század végén a nemzeti liberalizmusnak is kritikusa? Aztán itt van a két háború közötti politikai hagyomány, benne egy nagyon masszív dualizmus-kritikával (s nem csak Szekfű Gyula híres könyvére, a Három nemzedékre gondolok). Vajon a ebből a kritikából mi vállalható és mi nem? Történtek kísérletek korábban mondjuk Klebelsberg alakjának előtérbe helyezésére és az ő politikai hagyatékának felvállalására, de ez is mintha leállt volna. 

Kívülről

s csak mellékesen politikai múltat. Ez azért is meghökkentő, mert ugyanakkor a kormányoldal magát a történelmi múlt (szinte egyedüli) ismerőjének és hiteles tovább vivőjének tekinti. Ehhez képest meglepő, mennyire kevéssé van jelen ebben a múltszemléletben az a gazdag gondolati hagyomány, amely 1867 és 1945 között felhalmozódott. 

Mindez persze végső soron egy még általánosabb problémához vezet el. Nevezetesen oda, hogy az egész magyar társadalom tudatában a politika még ma is az irodalmon átszűrten jelenik meg. Gondoljunk csak a magyar vátesz-költőkre és írókra, mint a fennálló viszonyok szenvedélyes ostorozóira. Én például így tanultam az iskolában, s gyanítom, ma sem nagyon van másképpen.

Azaz: a politika, mint önálló szabályokkal, normákkal rendelkező professzionális mesterség feltehetően ma sincs kellően jelen a létező nemzedékek fejében, ezért a politikát nem feltétlen annak normái felől, hanem irodalmi alkotások által közelítik meg. A politológus ilyenkor egyet tehet: szóvá teszi, hogy a politika és az irodalom két külön szféra. Ha a politikát jobban akarjuk érteni, forduljunk talán a politikához. Ugyanez áll arra is, ha egy politikai irányzat a maga identitását kívánja megalapozni.