A német szociáldemokrácia megérdemelt vége

„A mai SPD vezetői között alig akad bárki, aki valaha is valamilyen szakmában a párton kívül dolgozott volna. Egyetlen szakképzettségük: pártfunkcionárius. 

Ezeknek a vezetőknek legtöbbször nincsenek gyerekeik, és a belvárosi latte-macchiato-generációval együtt mélységesen megvetik azokat az ismeretlen lényeket, akik gyárakban, építkezéseken és irodákban dolgoznak, hajnalban kelnek, elviszik a gyerekeket az iskolába, és hosszabb autózás után nekikezdenek a napi munkának.

Hetek óta azzal van a teljes párt elfoglalva, hogy új pártfőnököt keressen. Miután Andrea Nahles menekülésszerűen elhagyta posztját, senki sem volt hajlandó a rogyadozó párt elnökségét átvenni. Ez már magában is kórtünet, de a most pályázók listája még inkább az. A körzeti konferenciákon, ahol a kandidátusok bemutatkoznak, kizárólag az kérdés, hogy ki tud még radikálisabb, még államszocialistább programot előterjeszteni.

Időközben ezt még régi érdemes tagok is megelégelték. Harald Christ, az SPD középvállalkozói tagozatának felelős elnöke a napokban lemondott, mert mint mondta, a szocdemek »egy baloldali irányt követnek, amely meggyőződésemnek teljességgel ellentmond. Kizárólag arról tanácskoznak, hogy ki tud a baloldali ideológiából kifolyólag még nagyobb újraelosztást kitalálni«.

Az SPD drámai hanyatlásának nincsen egyetlen kényszerítő oka. De az biztos, hogy az önző, életidegen, a dolgozó embereket lenéző vezető és közép-funkcionárius réteg szerepet játszik benne. (Hasonló fejleménynek lehetünk különben tanúi szinte egész Nyugat-Európában.) A párt megérdemelten fog belátható időn belül eltűnni – sajnos pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne egy igazi szociáldemokráciára.”