A mindennapok filozófusa, a nagy mesélő – Berecz András köszöntése

Besorolódhat-e társadalmi előítéleteinkben a néprajzi érdeklődéssel is átitatott szemlélet a már hitelesnek vélt, polgárosodott tudományos műveltségbe? És most nem a tudomány hivatalos rangjáról, egyetemi tanszékeiről merengünk, hanem előítéleteink köznapi működéséről, általános viszonyulásunkról a parasztinak is mondott hagyományaink elfogadásához, illetve azok fajlagos lebecsüléséhez, megtagadásához. Lényegében az etikai egyensúly hiányáról gondolkodásunk tudatalatti részében. Nem véletlen jelenség, hogy

Még a paraszti származású (első generációs) értelmiségi társaságban sem ritka ez a gyakorlat az eredendő groteszksége ellenére. A néprajzi értékeinket sajnos gyakran amolyan mézeskalácsos limlomoknak, vőfélyek gyönge vicc-rigmusainak, táncszavak, vulgáris csujogatások hangoskodásának véli csupán a társadalmunk felületes kispolgári hagyományoktól viselős rétege.

Az előítéletekkel szemben példaként több vitathatatlan személyiséget is felsorolhatnánk ugyan, Andrásfalvy Bertalantól Martin Györgyig, Vass Lajost, a Sebő-Halmos-duót sem kihagyva, foghíjas felsorolásban el egészen Batók és Kodály nyomdokain Agócs Gergelyig és Berecz Andrásig – akik alaposan megváltoztatják jelenünket és a múltba visszatekintő merengéseinket. Mégis tudat alatt terpeszkedik bennünk a paraszt lebecsülésének dzsentri hagyománya, amit a liberális rétegek is kritikátlanul átvettek.

Ezt a szellemi állapotot elválaszthatatlan érzelmi és értelmi motívumok szövik át, határozzák meg, szinte a zsigerekig. Kibogozását eddig nem sikerült elérni sem a hagyományos nemzeti konzervatív módszerekkel, sem pedig az emlékezetes marxista ihletésű tudat átalakítás durva eszközeivel, de sem a látszólag toleránsabb neoliberális társadalomszemlélet tolerancia hirdetésével felszámolni.

pontosabban e hatalmi harc/?/ is, bár lényegében oly nevetséges, mégis megújuló, olykor rejtekező csatározásainak. Ez nem a gordiuszi csomó bennünk, ez inkább kisebbségi görcs, mind az urbánus, mind a népies oldalon megbúvik a lelkünk zugaiban, amit csak műveltséggel lehetne leküzdenünk…

„Édesapám tizenvalahány nyelvet tudott s fordított, de az alapot, a latint trágyás szekéren is tanulta” – nyilatkozta tanulságos, okos – és érzelmektől sem mentes interjújában Berecz András Szilvay Gergelynek a Mandineren. Őt egyébként képtelen vagyok tárgyilagosan, érzelmek nélkül felidézni. (Elnézést a privatizálásért, de olyan élmények kötődnek hozzá, amelyek értelmileg és érzelmileg közelítik meg és a barátság optikáján keresztül, a nosztalgián túl pontosítják a mondandómat.) Már több mint harminc éve barátomnak mondhatom, ezért nekem Ő: Andris, avagy Andriska. Szóval ő maga, a valódi komoly ember, kit ráadásul a korkülönbségünk folytán, nem kis büszkeséggel gyakran öcsémnek érzek. Bonyolult érzelmek lapulnak meg még az egyszerű barátságok fonadékában is. A miénkben sem különben. Mondhatnók: sőt!

Ez a „komoly ember” humorával szellemet és derűt hoz a társaságba, vagy akár egy szikárabb párbeszédbe is, mintegy megcáfolva azt a közhelyként tévelygő felületes előítéletünket, mely szerint a vidám szavak és a humoros gondolatok komolytalan szellemi hátteret takarhatnak. Andriska valóban a másokat könnyedén megnevettető/megríkató művészi tehetséggel rendelkező komoly ember. Miközben ő maga halkan mosolyog. Gondolkodik. Mondhatnók,

– és ezt állítaná ő is.

„Magyarország az én hazám, nem (a) német,
oda vágyik, az én szívem, míg élek.
Vígy’ el engem kicsi lovam odáig,
hogy ne fájjon gyönge szívem sokáig.”

Énekelte akkor Andriska, az első találkozásunkkor, Svájcban a gruyéresi leánycsecs formájú várdomb alatti réten, a két emigráns néprajzos rokonunk, Sebők Mária és Géza szervezte pünkösdi tábora főleg magyar emigráns közönségének. Köztük nekem, nekünk a jelenlévő teljes családomnak. Ezt a strófát, ráadásul mintha külön nekünk, énekelte volna… Nem voltak ezek könnyű, vidám percek. Hat-hét hete idegenben táncoltuk kényszeremigrációnk nyitányának zenéjére, az együtt a vissza tán sosem térhetünk árnyaival. Jártuk a sorsunk groteszk furcsa lépéseit ott fenn északon, az akkor még nyugat-németországi zavartalan társadalmi nyugalmat árasztó Göttingenben. És esténként, ágyba bújva titkon visszaálmodtuk a kusza hont: Felvidék és maradék Magyarország szocialista viszontagságait, élményeit … Ott Svájcban akkor, az én Andrisom, akit addig csak hangfalvételekről ismertünk, mintegy shakespeare-i drámafordulattal félrelökte fölülünk az önvigasztalódás laza fellegeit. Ilyenkor a szó megszegik. 

Ezért utaztam volna végig az autópályán több mint ezer kilométert, ezért a visszalökő élményért? A különös, feledhetetlen nyár eleji este azóta is kísért…

Majd mellénk ült és együtt énekeltünk.

lehetünk bár a világ bármelyik sarkában” – idézhetem most utólag Andrisnak is régi barátom, Hoppál Mihály szavait. Mert ott a meseillusztrációt idéző vár és várdomb tövében Mihály is eszembe jutott, aki annak idején szerencsésebb pályaválasztásként javasolta volt nekem a néprajzi stúdiumot. Diploma munkám nyomán ötlött fel tán benne ez a megoldás. Gyűjtéseim alapján egy bodrogközi pásztoremléket írtam le benne, bizonyára kissé naiv megközelítésben. Én azonban a kacérkodó színházi múzsát választottam, talán a prágai kis (de) „világszínházak” bűvöletében. Akkor és azóta sem meséltem el Andrisnak, hogy pár nemzedékkel korábban a bodrogközi pásztorok némelyike a sámánok módján még rostán dobolt a jószág feje fölött, így gyógyított vagy ártott a teheneknek és gazdáinak, és ennek az emléke fel-felvillant még Bodrogköz trianoni határ mögé szorult zugaiban a huszadik század vége felé is.

Annyi mindent nem mondtunk még el egymásnak. Pedig azóta Andris is bejárja a színház útjait, és hozzám is hasonló, rokonítható tapasztalatokat gyűjtött: Shakespeare műveit is tanulmányozza, az ógörög filozófusokat is böngészi, nyelvünk romlása ellen tüntetően ápolja a tájszólását, családi örökségét, hiába született ő már az anyanyelvünk rontó tévelygéseiben jeleskedő Pesten. Kalandozó világkutatása, ha bizony, és nem is olyan messziről, de rárímel az én határon túli kisvárosi indíttatásom abszurd vargabetűire.

Európa zagyva mozgalmai is hasonlóan zavarják Andris világát, mint engem. Ha a Zeusz-bika mégis megtorpanna, és Europe, ez az isteni dáma-szimbólum egy pillantást vetne a tükörben, bizony megriadna, vagy nem ismerne magára. Bizonytalanságban élünk, vagy mi lettünk bizonytalanok? Bizonytalanok, mint földrészünk sorsának kezdeteikor Szókratész, aki nem írt le, nem állított soha semmilyen tételt, tant – csupán kérdezett Athén piacain a járókelőktől, míg fel nem jelentették. Ismerős a történet? És végzetéül az ókori demokrácia toleránsan a végső bürökpohárral kínálta meg kora tán legizgalmasabb filozófusát...

Andris énekel, gyűjt, és tanulmányozza a népek hagyományait. És Andris mesél is. Olyan meséket, amikben ő is, mi is benne foglaltatunk.

Mesél – így őrzi, gazdagítja a hagyományokat, közben világunk mélységeit fedezi fel és fedezteti fel velünk is. Figyelnem kell, figyelnünk kell okos szavaira, melyek, mint szavaink mögött a tettek, meghatározzák korunk szellemiségét. Íme, többé válik a gondolat a szónál. Többé, mert talán mégis meghatározóbb, ha a szó gyakran, akár a szándékaink ellenére is, a közhely szokványaiba téved. 

Berecz Andrásnak, a komoly embernek, Szilvay Gergellyel készült, valóban mély beszélgetésében váratlanul és remélhetőleg egy visszafordíthatatlan darab időre sikerült kihoznia a néprajzi jelenséget a stelázsikkal zsúfolt spájzból vagy, másféle megközelítésben, az almáriumból. Mert a néprajzi témakör vetületeiben mégis sok minden benne foglaltatik, ami az akadémikus szabványból hiányzik. A korszerű néprajz végül is a történelem, művészettörténet, csoportlélektan, irodalom, zenetudomány, verstan, hangtan, stilisztika, lingvisztika, esztétika, természetvédelem (nem környezet!), filozófia elegye és egysége is. A mindent tudás megközelítése, mindent tudni képtelen helyzetünkben, világunkban. Ahogy a néprajz képtelen e tudományok nélkül szervesülni a műveltségünkbe, ezek a tudományok is árvák maradnak e nélkül az egyetemes szemlélet nélkül.

Andriska öcsém így válik olykor a korkülönbségünk dacára tisztelt bátyámmá. És ezért is komoly köszönet illeti őt, a vidámságot hozó komoly embert.