A kereszténység nem ideológia

„Az M5-ön futó Ez itt a kérdés nemrég második alkalommal is vitabeszélgetést rendezett az úgynevezett reparatív terápiák problémájáról (valójában persze magáról a homoszexualitásról), ezúttal Dombos Tamás LMBTQ-aktivistát, a Háttér Társaság ügyvivőjét is bevonva. Az elsőn ott voltál, most nem hívtak?

De, hívtak, mert eredetileg az volt a terv, hogy »újrajátsszuk az első mérkőzést«, csak immár Tamással kiegészülve. Sokat gondolkoztam rajta, menjek-e. Az első adás után alaposan felbolydult a közélet ilyesmire fogékony része, de hát kaptam én az utóbbi években hideget-meleget más ügyekben is, nem ismeretlen számomra, hogy a fejemen ugrálnak, szóval ez önmagában nem tartott volna vissza. Ugyanakkor tényleg régóta foglalkozom ezekkel a témákkal – gender, homoszexualitás, abortusz, a hagyományos családfogalom dekonstrukciója, stb. –, és amit mondani akartam róluk, nagyjából elmondtam, leírtam. Végül azért maradtam távol, mert nem akarok ennyire egytémájú emberként megjelenni, ennél sokkal színesebb az érdeklődési köröm; de lám, most is erről beszélgetünk, pedig ha tudnád, menyi érdekeset mesélhetnék mondjuk a Nógrád megyei paraszti építészet szimbolikájáról… Illetve kicsit az új munkahelyem is szempont volt: mivel a jezsuiták munkatársa vagyok, úgy érzem, meg kell gondolnom, milyen gyakran állok bele konfliktusos ügyekbe. De nem ez volt a döntő szempont, sőt, az egyik rendtag kifejezetten biztatott: »Ha valami miatt támadnak, hát emiatt nyugodtan tegyék!«

A könyved olvasása közben egy cetlire feljegyeztem magamnak, hogy ezekben a szövegekben amolyan »eléggé radikális párbeszédkészség« működik. Szóval tényleg meglep, hogy ez a hajlamod – amit akár jezsuitásnak is lehetne nevezni – ezúttal nem tudott felülkerekedni benned.

Valóban, sokáig az ilyen lehetőségektől feltámadt bennem a harci-, pontosabban a párbeszéd-kedv, de azért az utóbbi időkben már csak jobbára szemlélője vagyok a honi – egyre viszolyogtatóbb – közéletnek. Abban a helyzetben is egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, hogy keresztény-konzervatív közegben egy-két kolléga mellett ennyire az én nevemhez tapad a genderkritika. Úgy érzem, nekem és az ügynek is jót tenne, ha mások is hallatnák a hangjukat; örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi időben egyre többen merik kinyitni a szájukat. A jezsuitás jelzővel nagyon kedvesen hízelegsz, de sajnos nem érdemlem meg: kevés vagyok én ahhoz. Az viszont talán nem véletlen, hogy éppen a Jézus Társaságánál kötöttem ki – mindig is rokonszenveztem az elhivatottságukkal, a nyitottságukkal, az intelligenciájukkal.

Azt mondod, nem akarsz egytémájú ember lenni, de közben meg nyilván érzed, hogy amikor genderről, queerről, radikális feminizmusról beszélünk, akkor kicsit mintha mindenről beszélnénk. Ezek az emberségünk mélyét érintő elképzelések, talán nincs is olyan terület, amiről ne szólnának. Szilvay könyve se véletlenül lett közel félezer oldal.

Igazad van, ebből a szempontból valóban az élet alapkérdéseit feszegetjük. A könyvemben is rengeteg téma kerül elő, messze nem csak azok, amiket jellemzően a genderhez vagy az LMBTQ-mozgalomhoz szokás kötni. Ugyanakkor az olvasó fejében mégiscsak úgy áll össze, hogy amikor meglátja a cikkemet, azt mondhatja: »Na, ez a fazon már megint nem tud lejönni a melegekről.«. Szilvay Gergely könyvét egyébként nagyra tartom: alapmű, mely filozófiai mélységgel vezeti le, hogy miért nem tekinthetjük két azonos nemű ember párkapcsolatát házasságnak. Hozzáteszem azonban, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot támogatom: szerintem az jó kompromisszum a melegpárok elköteleződésének állami elismerését kívánók és a hagyományos családmodell értékeit védők között.”