Egy tanú arról beszél, a „Művész” hogyan hálózta be, zaklatta a diáktársait
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
Vajon mikor nyilvánítják elfogadandó szexuális irányultságnak, puszta identitásnak a pedofíliát?
„A pedofilia nem büntetendő cselekmény! Nem is szabad annak lennie! Sehol sem büntetik, mert nem is lehet. Mivel nem cselekmény. Hanem vágy. Gyerekekre irányuló szexuális vágy” – írja Révész Sándor a hvg.hu-n a Magyar Narancs nyári pedofil-interjúja kapcsán.
Révész hozzáteszi: „Ha büntetnék valamennyi szexuális irányultságot, amelytől hajtva bűncselekményeket lehet elkövetni, akkor a társadalom túlnyomó részének börtönben lenne a helye”.
Nos, ez nettó baromság, mármint a mondat második fele is. De az első is: büntetni nem irányultságot szoktak, hanem cselekedetet.
Révész idézi a Magyar Narancsot: „számos pszichiáter, kriminológus, szociológus és agykutató szerint érdemes lenne a társadalomnak, a közvéleménynek, nekünk is egy kísérletet tenni arra, hogy túllépjünk a megbélyegző szörnyülködésen, és odafigyeljünk arra, amit a Péterhez hasonló emberek mondanak, hiszen közös érdekünk, hogy a lehető legkevesebb gyerek legyen szexuális visszaélés áldozata.”
Bizonyosan megérdemlik a pedofilok a megértést is, az odafigyelést is, de azért Révész ezen jóval túllép. Például azzal, hogy miután arról panaszkodik, hogy nem kapnak pszichológiai segítséget a pedofilok, kifejti: a pedofília „akarattól függetlenül kialakuló és meg nem változtatható szexuális beállítottság”. Lefordítom:
Mindezt azután jelenti ki, hogy a pedofiloknak szóló börtönterápiás csoportok elenyészése felett kesereg.
Rekonstruáljuk a pedofília megítélésének történetét: először puszta akarati cselekedetnek tekintettük. Ami járt érte: büntetés. Börtön, ilyesmi. Aztán: szegény pedofilok, nem tehetnek róla, ilyen vágyat éreznek, de azért nem kellene megadniuk magukat. Megoldás: pszichológus és börtön. A pedofília „pedofil zavarként” szerepel az Amerikai Pszichiátriai Társaság kézikönyvében.
A Journal of Homosexuality című folyóirat 1990-ben különszámot szentelt a pedofíliának, pontosabban a „férfiak nemzedékközi intimitásának”. A kiadvány egy 1999-es számában Harris Mirkin
Peter Tatchell, az egyik vezető brit melegaktivista viszont úgy véli, nem minden szexuális töltetű gyermek-felnőtt kapcsolat okoz sérülést, lehet ennek pozitív oldala is, amelyet a nyugati kultúra nem hajlandó elismerni, még ha a pedofíliát el is kell ítélni.
A pedofília legalizálásért küzdők szeretik hangsúlyozni, hogy szerintük a gyermekek is bele tudnak egyezni szexuális aktusba, sőt gyakran puszta társadalmi konstrukciónak minősítik a korhatárokat. (Egyébként a melegek közt háromszor nagyobb a hajlam a pedofíliára, és jóval nagyobb a hajlam a visszaeső magatartásra, mint a heteroszexuálisoknál – lásd: Kurt Freund-Robin Watson: The Proportions of Heterosexual and Homosexual Pedophiles Among Sex Offenders Against Children – An Exploratory Study. Journal of Sex and Marital Therapy, 18., 1992/1., 34–43.)
Mondhatnám, hogy
közlik, hogy a pedofilok „born this way”, nincs mit tenni, aki pedig kezelni akarja őket, az pedofób tuskó, csakhogy nyitott ajtón kopogtatnék, ezen már túl vagyunk. Cord Jefferson például azt írta a Gawkeren, még 2012-ben, s a cím is ez: Born This Way: Sympathy and Science for Those Who Want to Have Sex with Children.
2002 óta a kutatók igyekeztek kapcsolatot találni a pedofília és az agystruktúra között. Kapcsolatot találtak a pedofília és az alacsony IQ között, a pedofília és a rossz eredményű memóriatesztek között, a pedofília és a nem kizárólagos jobbkezesség közt, a pedofília és az iskolai vizsgákon való elbukás közt, a pedofília és a kisebb testsúly közt, a pedofília és a gyermekkorban elszenvedett, eszméletvesztéssel járó fejsérülés közt, és még sorolhatnám.
Ezek kábé a legendás brit tudósok statisztikai összefüggéseire alapozott elképzelések. Egyes tanulmányok szerint vannak neurológiai tulajdonságok, amelyek már születéskor jelen vannak és hajlamosítanak. Természetesen a pedofília esetleges hormonális eredetét is vizsgálták. Számos kutatás szerint pszichológiai problémák állnak a háttérben, amelyeknek oka lehet többek közt gyermekkori erőszak is.
Egyébként a pedofília sem teljesen egyértelmű jelenség: van, aki kizárólag gyermekek iránt érez vonzódást, mások gyermekek iránt is. Való igaz, hogy nincs olyan terápia jelenlegi tudásunk szerint, ami „kigyógyítaná” a pedofil vonzódásúakat, van viszont olyan, ami kezelni tudja a helyzetet és például csökkenti a gyermeke abuzálásának esélyét.
Révész fel is teszi az igen rétorikus kérdést: „El tudja képzelni a heteroszexuális olvasó, hogyan az ő szexuális irányultságát valamilyen terápiával a saját nemére, avagy gyerekekre lehetne irányítani? Ne gondolja, hogy ez fordított irányban inkább lehetséges.”
Mi lehet a következő lépés?
mivel bűntudatot keltenek bennük. Az egyetlen lehetséges megoldás majd az affirmatív terápia lehet, ami segít a pedofilnak elfogadni saját nemiségét és kialakítja nemi identitását. Persze ez csak egy tipp, hasonlóra ugyanis van történelmi precedens.
Révész egyébként téved, amikor a heteroszexualitást párhuzamba állítja a pedofíliával: egész mivoltunk heteroszexuális. Robert Spitzer pszichiáter, aki sokat segítette a melegmozgalmat, egy 2000-es interjújában úgy fogalmazott, hogy mi, emberek mégiscsak „a heteroszexualitás programja szerint vagyunk felépítve”. A heteroszexualitás és minden más szexuális irányultság között tehát a viszony aszimmetrikus. Ennek ellenére én el tudom képzelni, hogy ki lehet dolgozni olyan terápiát, amivel meg lehet törni a heteroszexuálisok nemiségét, és akár gyermekek iránti vonzódást is el lehet érni valamilyen mértékben, hiszen az emberi szexualitás törékeny, főleg kis korban. Csak hát a heteroszexualitás annyira alap, hogy fel sem szokott merülni a terápiája lehetősége.
Olyan korban élünk, amikor mindennek igyekeznek megtalálnia a genetikai okát, ezzel felmenteni minket a felelősség alól, legyen szó pedofíliáról, hűtlenségről, alkoholizmusról, gyilkosságról, akármiről. És persze lehet, hogy hajlamosító tényezőt találnak is. Csak épp ez nem kifogás, a hajlamosító tényezők ugyanis nem jelentenek elkerülhetetlen determinációt.
mert akkor mindenre találunk kifogást. Minél kisebb a szabad választási lehetőség, annál nagyobb a szabadság?
Jeffrey Satinover amerikai pszichiáter szerint ha a tudósok annyi vizsgálatot folytatnának a kosárlabda-játékosok tehetségének genetikai eredetével kapcsolatban, mint tették azt sok más irányultság esetében, sokkal erősebb összefüggést találnának; mégis, ebből az erős összefüggésből még nem következik, hogy minden tehetség kosárlabdára adja a fejét, s leküzdhetetlen vágyat érezne a kosárlabdázás iránt.
Én elhiszem, hogy sok mindenre lehet hajlama az embernek, akár veleszületetten is. De senki ne mondja nekem, hogy nem tudja megállni, hogy gyerekeket lökjön ágyba. De már előre látom a választ: a gyermek is csak társadalmi konstrukció.