John Locke és az új intolerancia

„Locke mindenekelőtt arra törekedett, hogy megóvja a vallási hitet az állami erőszaktól. Amikor a vallási türelmet hirdette, az volt a célja, hogy a hatóságok ne szóljanak bele az egyes ember lelkiismereti és életmódbeli döntéseibe. Azt vallotta, hogy az ember fejében és szívében lakozó vallásos hitet nem helyes állami szabályozásnak alávetni. A hatalmi eszközökkel kikényszerített hitből eleve nem sarjadhat őszinte meggyőződés, és ha az állam ilyesmire törekszik, önnön hatalmának ésszerűsége iránt ébreszt kétséget. A vallási toleranciát ezenkívül már csak abbéli meggyőződésből is a legjobb megoldásnak tartotta, hogy az igazság nem kényszeríthető ki kívülről, hanem csak belülről fakadó igazságkeresés eredménye lehet.

Locke tehát igen messzire ment a más vallásos hitek iránti türelem hirdetésében, a katolikusokra azonban vonakodott kiterjeszteni a türelem elvét. A protestáns Anglia elkeseredett vallási küzdelmei közepette a katolikusokat egy idegen hatalom ügynökeinek állították be. A katolikusok iránti intoleranciát azonban Locke nem vallási okokkal magyarázta, hanem a politikai szükséggel. Nem vallási alapon kellett, úgymond, megkülönböztetni a katolikusokat másoktól, hanem politikai megfontolásokból. Locke az államra leselkedő veszélyt látott a katolikusokban – a katolikusoknak, úgymond, nem jár oltalom, mert egy idegen hatalomhoz köti őket hűség.

Most azonban, hogy előkerült az értekezés, melyben Locke kifejti, »Miért is tűrjük a pápistákat, akárcsak mindenki mást«, kiderült, hogy a 17. század minden vallási ellentéte közepette is Locke kifejezetten foglalkozott a gondolattal, hogy a tolerancia elvét a katolikusokra is kiterjesszék. A jelek szerint tehát még inkább megelőzte korát, mint korábban feltételeztük.”