Egy tökéletesen felesleges választás

„Minden ország egyedi és különleges. De néhány oknál fogva – ide tartozik például a történelmi szemmel valóban unortodox eredete, a bevándorlás és a kulturális keveredés kiemelkedő szerepe az államiság kialakulásában, a palesztin területek megszállása és az ország geostratégiai elszigeteltsége, a még mindig nagy diaszpóra közösséggel való intenzív kötelék – Izrael helyzete különlegesebb az átlagnál. A jelenlegi választást nézve minden egyedi tényező mellett nekem mégis leginkább az az elem szúr szemet, ami manapság egyre több demokráciára jellemző: Izraelben súlyos vezetői és elitválság van, ami egyre inkább társadalmi válságként is manifesztálódik.

Az, hogy a szeptember 17-re kitűzött választás alkalmával pusztán pár hónapon belül kell az izraeli állampolgároknak újra voksolni anélkül, hogy érdemben változott volna az alapvető helyzet, az ennek a válságnak a megnyilvánulása: a politikai elit képtelen a legalapvetőbb kérdésekben megegyezni és együttműködni, ezért a választóktól várják a kialakult patthelyzet feloldását. Ez vitathatatlanul demokratikus megoldás, de egy frissen választott parlamenttől egyúttal a magatehetetlenség és a kudarc beismerése is.

A gyors és felületes körbetekintés a nyugati demokráciák világában azt mutatja, hogy hiába egyediek Izrael körülményei, a feloldhatatlannak tűnő politikai és elitválság korántsem egyedi:
Nagy-Britannia fuldoklik a Brexit káoszban, amelynek lefolyása az EU-ból történő kilépés érdemi problematikájától függetlenül a politikai elit magatehetetlenségét és csődjét is tükrözi; Olaszországban a furcsa populista-populista koalíció eleve egy szakértő miniszterelnökben tudott csak megállapodni, de aztán a tákolmány az elvárásoknak megfelelően gyorsan összeroppant, és most egy másik furcsa tákolmány váltja fel, amit változatlanul a »szakértő« (valamint az előrehozott választástól tartó félelem) tart bizonytalanul össze. Ausztriában a súlyos koalíciós válságot és a kormányzati többség összetákolásának lehetetlenségét egy szakértői kormánnyal tudták csak áthidalni, így ott is előrehozott választás kell; Romániában az ország legbefolyásosabb politikusát börtönbe zárták, miközben a pártja által támogatott kormány elvesztette a parlamenti többségét, és a miniszterelnök kétségbeesetten lavíroz; Spanyolországban most már lassan évente (ez évben potenciálisan kétszer) választanak, de sehogy nem lehet parlamenti többséget állítani bármely miniszterelnök-aspiráns mögé.

De még a szinte minden szempontból irigylésre méltó Hollandia is éppen a leghosszabb kormányalakítási időszakán van túl, a különböző pártok történelmi viszonylatban példátlanul sokáig nem tudtak megegyezni egy koalícióban (éppúgy mint Svédországban, ahol négy hónapig és több kudarcos nekifutással kínlódtak ezzel). Az Egyesült Államokban pedig egy folyamatosan népszerűtlen elnök kormányoz, aki majdnem 3 millió szavazattal kevesebbet kapott, mint a vesztes ellenfele és egy ellenzéki többségű képviselőházzal szemben jelentős mértékben »béna kacsa« – de ezzel együtt is elképzelhető, hogy akár az amerikaiak szavazatának többsége ellenében újraválasztják. Ez csak egy pár példa, lenne még jó néhány. Itt már messze nem csak a populizmus által okozott válságról van szó, ez ennél mélyebbre megy.”