A »forradalom után« elsők között penderítették ki Alföldi Róbertet, az ország talán legzseniálisabb konzervatív rendezőjét a Nemzeti Színház éléről, akinek az volt a bűne csupán, hogy az ő – talán önmaga által sem felismert – konzervatívizmusa nem a prűd kispolgáré volt, aki toporzékol, ha csúnya beszédet hall, és medvecsapdába lépett kóbor kutyaként nyüszít, ha neadjisten egymásra vizelő férfiakat lát a színpadon, hanem a társadalom alapjainak megváltoztathatóságával kapcsolatos burke-i szkepszis, és az emberi természettel kapcsolatos mély pesszimizmus. Aztán jöttek a független színházak, amelyek nagy részét kicsinálták, de még azokban a kőszínházakban is látványosan eluralkodott a félelem és az öncenzúra, amelyek még nem jutottak káderkézre.
Az egész társadalmat, így a kulturális életet is igazgató fortélyos félelem kikezdi a szolidaritást, a szakmabeliek ritkán állnak ki egymás mellett, ahogy az látható volt a kulturális TAO pénzek elvételével szemben tanusított számottevő ellenállás hiányából.
Ha a magyar társadalom és kultúra válságát komolyan firtató színházra kíváncsi az ember (a hétköznapi politikai esemenyek felszínes kapargatásán vagy magánéleti eseményeken való viccelődésen kívül), akkor sajnos külföldre kell utaznia, ahogy azt a szabadabb mozgásra vágyó alkotók egy része is teszi, mert Magyarországon egyszerűen nincs olyan állapotban a színházi szakma, hogy saját társadalmi pozíciójára komolyan reflektálni tudjon súlyos politikai kockázat nélkül.”