Tanárnak tanulunk, pedagógusok leszünk. Jól látjuk a kilátástalan jövőt.
„»Már megint egy újabb panasz, egy sokadik nyavalygó bejegyzés! Nem unalmas már egy kicsit az állandó pedagógus hiszti?«
Kedves Olvasó! Neked talán az, ha nem vagy közvetlenül érintett, ám nekünk, tanárjelölteknek és pedagógusoknak korántsem elavult a téma, mi ebben élünk nap mint nap. Egyébként hidd el, ha vannak gyerekeid vagy akarsz gyerekeket a jövőben, te is érintettebb vagy, mint gondolnád! Bátran olvasd tovább a panaszaimat, panaszainkat – ezúttal a tanárképzés ötödik évébe kalauzollak.
A tanárjelöltek gyötrődései
Nem beszélhetek egyszerre minden tanárjelölt nevében, hiszen mind más egyetemeken tanulunk, más a szakpárunk és mások a jövőbeli terveink is. Mégis, mind a környezetemben, mind az országban végzett kérdőíves kutatás eredményeit böngészve is azt látom, hogy több száz tanárjelölt szenved ugyanúgy, ahogyan én is. Nem vagyok egyedül a problémáimmal, és szeretném, ha a továbbiakban egy pedagógustanoncnak sem kellene egyedül éreznie magát velük.
Kilátástalan jövő, nuku anyagi biztonság
Tanárnak tanulunk, pedagógusok leszünk. Szó sincs róla, hogy ne tudnánk, mi vár ránk. Nem sorolhatnak minket azok közé a naiv egyetemisták közé, akiknek fogalmuk sincsen róla, hogy mit tartogat számukra a munkaerőpiac. Mi tisztában vagyunk mindennel. Jól látjuk a kilátástalan jövőt – és igen, pont az ebből fakadó ambivalencia az, ami megrémiszt minket.
Tudjuk, milyen szorosan köti majd meg a kezünket a tanterv és a tankönyvrendelet; tudjuk, mennyi felesleges adminisztráció és portfólióírás vár majd ránk; tudjuk, hogy ezek mennyi időt vesznek majd el a gyerekekkel való minőségi törődésünkből; tudjuk, hogy a kötelező továbbképzéseinket olykor saját zsebből kell majd finanszíroznunk; tudjuk, hogy a szülők legtöbbször ellenünk és nem mellettünk lesznek majd; tudjuk, hogy alig találunk majd valakit, aki nem lenéz, hanem megbecsül minket a szakmánkért; tudjuk, hogy a munkánkat a létező összes módon ellehetetleníteni igyekeznek majd; sőt, ha nem is biztosan, de 90 százalékban még azt is sejtjük, hogy végső soron minket is pályaelhagyóvá kényszerítenek majd a körülmények.
Ó, és akad még valami, amit egészen biztosan tudunk: a pedagógus bértábla szerint kezdetben nettó 135 000 forintot fogunk keresni, és 200 000 fölé még hosszú éveken át fixen nem kúszik a nettó bérünk. Igen, mi már az egyetem alatt tudjuk, hogy kevesebbet kapunk majd, mint egy CNC-esztergályos, egy call centeres, egy árufeltöltő vagy egy kirakatrendező. De igazából majdhogynem mindegy is, hogy az index.hu mely fizetésmutató csúszkáját húzogatjuk, sejtjük, hogy úgyis többet mutat majd, mint a fiatal tanárok bérét jelző. És félreértés ne essék: mi egyáltalán nem sajnáljuk egy szakmától sem a pénzt, csupán magunkat sajnáljuk annak indokolatlan hiányáért.
Egyébként nemrégiben a Pedagógusok Szakszervezete Országos Ifjúsági Tagozata kampányt indított, melyben fiatal pedagógusok a fizetésükkel fotózkodnak, ezzel felhívva a figyelmet a szemtelenül alacsony, és a tanulással, gyakorlattal töltött idővel közel sem arányos bérezésre.”
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
A részletszabályok szerint az emelés nem egyszeri döntés, hanem a már korábban elindított bérfejlesztési rendszer részeként valósul meg.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Nem finomkodott a miniszter.
A választási bizottság döntése nem végleges, a bíróságon lehet fellebbezni ellene.
