Sport és hőskultusz: ahol csak az aranyéremnek van becsülete

„Sokan nem értjük, még többen félreértik nemzeti vezetőnk kitüntetett figyelmét a sport, és ezen belül a labdarúgás iránt. Akik szeretik a sportot, azok közül sokan érteni vélik a vezért, és azt hiszik, hogy ő »sportember« volt, és lélekben az is maradt. Nem erről van szó. A sport a részvételről szól. A testedzésről, az izmok használatáról és a játék élvezetéről. Röviden a test kultúrájáról. De ezzel a véleményemmel a férfitársadalomban kisebbségben vagyok. A »férfitermészethez« biológiailag hozzátartozik az erő, és az erő »fitogtatása«. A férfiaknak – akárhogy csűrjük és csavargatjuk, a részvétel fele annyira sem fontos, mint a győzelem. A férfiak ugyanúgy, mint a hímek az állatvilágban csoporton belül is versengenek. Ld. szarvasbőgés vagy pávatánc, illetve kocsmai verekedés vagy párbaj.

A versengésnek két célja van: egyrészt a szexualitás (beleértve az utódok genetikai »kódolását«), másrészt a vezető szerep megszerzése, amely a csoport képviseletét jelenti kifelé, a többi csoport felé. A biológiában csoporton kívüli békés verseny nincsen, a modern világ – Coubertin báróval az élen – erre találta ki a sportot. Elsősorban is az olimpiai mozgalmat. Az ő jelmondata volt, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. A gondolat arról szólt volna, hogy háború helyett legyenek sportversenyek. A báró sajnos tévedett. Az első olimpiát kevesebb, mint húsz évvel követte az, amit Európa Nagy Háborúnak nevez és mi első világháborúnak. Az a háború mindent megváltoztatott. És legtöbbet a sporton. A coubertini cél a visszájára fordult.

Az első háborúból levont tanulság a vesztes oldalon, így kis Magyarországon is a revansvágy volt. A sport ezt követően a vesztes oldalon a revanshoz nélkülözhetetlen hőskultuszt szolgálta. A hőskultusz pedig a nacionalizmus és a sovinizmus alapeleme, de sem a fasizmus, sem a bolsevizmus nem tudott meglenni nélküle. Vagyis egyetlen háborús ideológia sem. Így az »illiberalizmus« sem nélkülözheti.”