Az angol és a magyar 1688

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Érdekes ma bármiért 1688? Ráadásul kettő is: az angol és a magyar? S ha igen, miért érdekesek?

Az első 1688: európai legklasszikusabb, mintaadó forradalma, a Glorious Revolution, az angol dicsőséges forradalom, a polgári fejlődés későbbi mintája. A másik 1688: a török távozása Magyarországról. Egy lapon nagyon ritkán szoktuk emlegetni a két eseményt. Most mégis megtesszük. Merthogy arra keresünk példákat, hogy milyen eltérések mutatkoznak az angol és a magyar fejlődés között.

Az angol fejlődésben 1688 egy mélyreható fordulópont. Ahogy Acemoglu és Robinson leírja: ez korántsem egy szokványos forradalom, nem az a lényege, hogy akik addig fölül voltak, alulra kerülnek és viszont. Sokkal inkább arról van szó, hogy

azaz itt egy új hatalmi modellt érvényesítenek, azt, amikor a feltörekvő osztályok nem akarják megsemmisíteni a régebbieket, hanem keresik annak módját, hogyan tudnának velük együttesen létezni a továbbiakban. Voltaképp a modern és a premodern látványos találkozási pontja ez, s ahogyan Almond és Verba kimutatják: a premodern veszteség nélkül tovább tud élni, betagozódik a modernitásba. Másképpen fogalmazva: 1688-cal az elitek közötti újfajta együttműködés kezdődik, a versengő (de nem viszálykodó) elitek kora.

A magyar 1688 is fordulópont. De ennek semmiféle filozófiai vagy elméleti tartalma nincs. Ahogyan sok magyar történetfilozófus megírta: Magyarországon mindig gyakorlati kérdések körül forog minden. S valóban bajban lennénk, ha a mi 1688-unkat eszmei vagy filozófiai kategóriákban (mondjuk a premodern és a modern viszonya felől) próbálnánk megközelíteni. Semmi ilyesmiről nincs szó. Szó van viszont arról, hogy egy a nemzeti függetlenségnek korlátot jelentő korszakból Magyarország egy másik – a függetlenséget ugyancsak korlátozó – korba lendül át.

Talán nem kell hangsúlyozni: az angol 1688 nem a függetlenség kérdése körül forog. A brit történelemben, ha van is ír kérdés, de az nem olyan jellegű, mint Magyarországon a török, majd pedig a Habsburg-kérdés.

De akik a magyar történelmet tárgyilagosan vizsgálják, még egy kérdésre felhívják a figyelmünket. Ez pedig az időbeli ritmus kérdése.

Röviden arról van szó, hogy bármennyire is különböző jellegű például a két 1688, ez nem jelenti azt, hogy a magyar politizáló körök ne akarnák Magyarországot közelíteni Európához. Végigvonul történelmünkön ez a közelítési szándék. De Prohászka Lajos fontosat mond, amikor a „felgyorsult idő” problémájáról beszél. Arról tehát, hogy a magyar fejlődésben a változások nem természetesek, hanem lökésszerűek. Az angol 1688 – és persze még megannyi esemény – természetes, mert belső erőkből fakad és hús-vér csoportok interakciójából következik.

A magyar fejlődésben egyrészt nehezen megfoghatók a hús-vér csoportok. Másrészt: ami Nyugaton hosszú küzdelmek eredménye és nagyon komoly válságokon és feszültségeken nyugszik, az itthon sokszor csak párlat vagy utánzat. Az utánzó társadalmak örök problémája, hogy sokáig – úgymond – „homályban” vannak, nem törődnek az alkalmazkodással, aztán egyszer csak – úgymond – ráébrednek mulasztásaikra és gyorsan akarnak mindent bepótolni. Látszatra sok minden hasonlóvá válhat, mint a minta-országban, csak éppen a fejlődés nem természetes.

Mindössze egyetlen következtetés kínálkozik mindebből.

Mégpedig azért, mert azt sugallja, hogy a világon megvalósítható, hogy minden ország demokratikus legyen. Ez azonban erősen megkérdőjelezhető. Elvont értelemben persze ki tagadná, hogy a demokrácia jobb dolog, mint a nem demokrácia. Ám ha azt nézzük a demokrácia-nem demokrácia dimenzió egy nagyobb egység része, akkor talán jobban értjük, mire gondolok.

A demokráciák voltaképp mintaadó országok. Az angol 1688 – világmintát ad. A magyar 1688-ban szó sincs e minta követéséről, csupán egy korfeladat megválaszolásáról, a török nélküli Magyarország megteremtéséről. S 1688 után vagy 150 évig a brit minta követéséről sincs szó. Magyarország az angol modellt csak a reformkorban fedezi fel, amikor Széchenyi a legésszerűbben berendezett országként emlegeti Angliát, és mint ilyet ajánlja példának a magyar közönség számára.

De mégiscsak lehet valami oka annak, hogy Magyarország ma is küzd a demokráciával. Az ok az, hogy ez a nemzet utálja a demokráciát vagy – jó, enyhítsünk – ambivalens viszonyban áll vele?

Nem ez a fő ok. Hanem az a különbség, hogy a mintaadó demokráciák merőben más jellegűek, mint a mintakövető országok. Ahhoz tehát, hogy a világ minden országa demokrácia legyen, és végre megvalósultnak láthassuk a világ egyik legszebb (s egyben legveszélyesebb) utópiáját, az kellene, hogy magát a történelmet, s benne a mintaadó-mintakövető egyenlőtlenséget felszámoljuk.

Ám a már említett Acemoglu-Robinson páros épp azt mondja, hogy

Ha ezt az alapvető gondolatot továbbvisszük és a demokráciák egyforma elterjesztésére alkalmazzuk, akkor oda jutunk, hogy nem csupán az országok közötti vagyoni, hatalmi, befolyásbeli egyenlőtlenségek nőttek mára hatalmassá, de a demokráciák bevezethetőségének lehetőségei is. Ez nem azt jelenti, hogy a felgyorsult idő szárnyára telepedve ne lehetne bárhol demokratikusnak mondott átmeneteket teremteni. Azt azonban igen, hogy ezek az átmenetek nem szükségképpen lesznek sikeresek. Sőt: sokszor sikertelenek lesznek.

A kudarcok elkerülése sokszor az irreális várakozások lehűtésétől várható. Ez azonban már azok feladata, akik történelmi folyamatok, trendek összehasonlítására képesek és a politikát nem pusztán rövidtávú pártküzdelemként értelmezik.