Sikerszöveg Tusnádfürdőn

„Olvasom, hallom a hol indulatos, hol gúnyos reakciókat Orbán újabb tusnádfürdői fellépésére. Csupa hazugság, mondják egyesek, egy beteg ember tévképzetei, mérgelődnek mások. Nem tartom szerencsésnek ezeket a reakciókat. Akkor tudunk Orbán ellen a siker minimális esélyével harcolni, ha megértjük, hogy miért neki van jelenleg sikere. Ez a fellépés – miként a korábbiak is – egy jelenleg sikeres politika ideológiáját tartalmazza. Magunkat csapjuk be, ha egy legyintéssel vagy szidalmazással elintézzük, ahelyett, hogy komolyan elgondolkoznánk róla.

Akár tetszik, akár nem, Orbán ebben az előadásban – merthogy nem beszédet tartott Tusnádfürdőn, hanem szabadegyetemi »előadást”, és ehhez felvette a töprengő, morfondírozó tanári pózt a megszokott harcos szónoki fellépés helyett – alapjában véve igazat mondott.

Az előadás két alapvető állításra épül, és mindkét állítás igaz. Az egyik: amit ő és társai az elmúlt három évtized alatt csináltak, az számukra példátlan sikert hozott. Igaz, nem azonnal. A kilencvenes években a »függetlenség kivívásának« és az első, »liberális rendszerváltásnak«, a »szocialista tervgazdaság helyett tőkés piacgazdaság építésének« és »eközben a demokratikus jogi és politikai intézményrendszer parlamenti demokrácia felépítésének« ők – az 1998 és 2002 közötti négy évet kivéve – nem irányítói, csak az alapokat illetően egyetértő részvevői voltak. Ezt Orbán bizony elkeni az előadásban, de 1989 és 2010 között valóban így történt. (Külön kérdés, hogy miért tartotta fontosnak sajnálkozni az SZDSZ sorsán, de ezt most tegyük félre.)

Az is igaz, hogy ez az első, »liberális« rendszerváltás nem az ő ellenükre, hanem az ő részvételükkel történt (hiszen az első években még ők maguk is liberálisnak vallották magukat), azt sem kellett kudarcként, vereségként megélniük. A 2010-ben, a kétharmados választási győzelemmel kezdődött második szakasz viszont meghozta számukra a teljes sikert. Ez volt tehát az első igaz állítás Tusnádfürdőn.

A másik pedig az – mondta már korábban is, de most megismételte –, hogy az ő nagy tettük a nyugati értelemben vett liberális demokrácia felszámolása Magyarországon. Hát nem igazat mondott? És ebben itthon nem is találtak, és ma sem találnak érdemi ellenállásra, rendszerüket csak kívülről fenyegetik veszélyek. Lássuk be, ez is igaz.

Arra, hogy ezt így előadta, két tekintetben sem helyes legyinteni, vagy akár indulatosan mérgelődni. (Miközben az indulatokat persze megértem, magam is osztozom bennük.) Egyrészt azért nem helyes, mert ha szemben az olyan apologetikus érveléssel, hogy az Orbán-rendszer az igazi demokrácia, ő második rendszerváltásként írja le a maga hatalmi rendszerének felépítését, az közelebb viszi a közgondolkodást egy fontos felismeréshez. Ha egyszer 1989 és 2010 között a nyugat-európaihoz hasonló liberális demokrácia volt Magyarországon, és ennek helyébe – Orbán szerint is – másfajta rendszer lépett, akkor tisztázni kell, hogy mi is ez a másfajta rendszer. Orbán maga is felteszi ezt a kérdést, és újra azt mondja, hogy ez »illiberális állam«.

Amíg nem lesz az országban olyan ellenzéki politika, amely alapjaiban kérdőjelezi meg Orbán válaszait az általa a közgondolkodás előterébe állított kérdésekre, addig a politikai alternatívának nemigen lesz esélye. S addig Orbán önkényuralmát valóban csak kívülről fenyegeti veszély, ahogy Tusnádfürdőn mondhatta.”