Apolló-misszió: sok hűhó semmiért?

„Magától adódik a kérdés: a tudományos és technikai haladás a világűrkutatás tekintetében megfordult volna? Erre a kérdésre sajnos »nem« a válasz minden elképzelhető esetben, bármik is legyenek az esetleges ellenérvek. Az Apollo–11 fedélzeti számítógépei meg sem közelítették teljesítményben egy átlagos timbuktui tevehajcsár »no name« okostelefonját, de fél évszázaddal és két technikai forradalommal később az ember még mindig képtelen biztonságosan (vagy egyáltalán?) kijutni az alacsony Föld körüli pályáról az igazi, mondjuk így, »felsőbb szférába«, megelégedve azzal, hogy kereskedelmileg kiaknázza azt, amit nagyzolva világűrnek nevez, mindezt többnyire automata műholdakkal és űrszondákkal.

Elgondolkodtató az is, hogy a kezdetben vezető űrhatalomnak számító Szovjetuniónak sohasem sikerült űrhajóst küldenie az alacsony űrpályán túlra, noha sem az akarat, sem a pénz, sem a terv nem hiányzott hozzá. Mi több, a szovjetek összességében sokkal merészebbnek mutatkoztak az űr meghódítása terén, mint az amerikaiak, de mégsem tudtak (akartak?) rivalizálni az Apollo-missziókkal, és mindvégig furcsa csöndet tanúsítottak az USA holdprogramjával kapcsolatban. E tekintetben nem változtatott az álláspontján Oroszország sem, amely ezt a témát a kollektív tabuk közé száműzte.

Nagyon úgy tűnik, hogy ha egyáltalán létezik még remény az űrkutatás terén a jelenlegi nemzedék számára, akkor az Kínának lesz köszönhető, amely egyre határozottabb szándékot mutat a Hold, valamint a Mars és a Jupiter közti aszteroidák gazdaságilag fölöttébb nyereségesnek ígérkező bányászati és energetikai kiaknázására. (The space race is back on – and is China in the lead?, theguardian.com, 2019. január 3.) Érdekes momentum, hogy néhány éve Washington »eltanácsolta« Pekinget attól, hogy holdkompot röptessen át az Apollo űrhajók leszállási helye fölött a Hold látható oldalán. Korábban a Szovjetuniót atomháborúval fenyegetőzve vette rá ugyanerre. Talán csak nincs valami titkolnivalója?”