Lehet, másnál máshogy van, de nálam így zajlott. Kamaszként elkezdtem érezni az előnyeit, milyen optimális, ha a családnak akad egy nyaralója, ahová a haverokat le lehet hívni, hogy a biztonságos távolság is meglegyen az otthontól és még szórakozni is lehet napközben. Aztán már legalább 17-18 éves lehettem, amikor önmagáért belezúgtam a Balatonba.
Ez az érzelem azóta szakadatlanul tart, de pontosan mindazok dacára, ami miatt a többség kedveli. Ki nem állhatom a szabad strandok kispolgári, kádári világát, ahol minden egyes ember belelóg a másik szájába, üvöltenek a gyerekek, és olyan pénzekért kínálnak aznap reggel a fagyasztóból kivett körömpörköltet, amennyiért Olaszországban egy kiváló, frissen főzött tésztát kapsz.
És ez is képmutatás, hiszen ugyanúgy előfordulok a saját pokrócaimmal ezeken a füves, betonos részeken, de ettől még halálra idegesítem magamat.
Frusztrál, hogy amíg egy tizedekkora tóból Nyugat-Európában földi paradicsomot varázsolnának, addig – az örvendetes kivételektől eltekintve – az egész part belefulladt a kádárizmusba, építészetileg, szokásilag, mindenhogyan. És mindeközben
sokaknál igény sincs arra, hogy változtassanak az üzemi étkeztetés díszletein, a hurka-kolbászon, a lángoson és a főtt kukoricán.