Manfred Weber, a szemforgató, puha gerincű kis bajor, ha nem korábban, de a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentés megszavazásakor biztos magára vonta a figyelmet: oly mesterien művelte a kétszínű, balkáninak mondott politizálást, hogy még Bukarestben is megirigyelhették volna. Lehet, hogy éppen Klaus barátja – tudják, a Iohannis – ihlette? Mindenesetre olyan gyakorisággal cserélte az „európai értékek” szellemében született véleményét, mint más férfiember – ha egyáltalán lehet erről a mai politikailag korrekt viszonyok között szólni – általában a gatyáját szokta.
Mindenesetre az önismeret teljes hiányára mutat, hogy Manfredünk egyáltalán elhihette, hogy ilyen magasra – vagy ilyen mélyre? – törhet. Azok felelősségéről se feledkezzünk meg, akik elhitették vele, hogy alkalmas lenne a feladatra. Bár, ha az isiászosra gondolok, rögtön elmegy a kedvem az efféle kutakodástól. Egy világos: a jelenlegi elképzelések, elvárások szerint egy EB-elnöknek elsősorban az eszközemberi feladatok teljesítésére kell alkalmasnak lennie. Arra, hogy mindig, mindenütt azt mondja, amit tőle – valakik, de nem a választóik, mert azok nincsenek! – éppen elvárnak. Legalábbis az „európai értékek” követése ezt kívánná meg tőlük.
Az EU alapító öregjei eme „európai értékek” hallatán valószínűleg maguk is elborzadnának, s azt mondanák: mi nem ilyen lovat – értsd: Európát – akartunk.